Néhány szó a jegyzetekről

Ígéretemhez híven megpróbálok rendszeres tájékoztatást adni a jegyzetkiadással kapcsolatos dolgokról. Így most az Impulzus hasábjain is beszámolok az utóbbi hetek eseményeiről illetőleg vázolom az előzményeket.

A jegyzetbizottság még a nyáron elfogadta, hogy a dotáció szétosztása egy vonalkódos rendszer segítségével történjen. A nyilvántartást azonban nem sikerült a nyáron elkészíteni, de februárra valószínűleg már működni fog a gépezet.

Sikerült dűlőre jutni a Tankönyvkiadóval (Tk.) is a nyomdai anyagok ügyében. Az utánnyomásos jegyzetek nyomólemezeiért a Tk. korábban 50 millió forintot akart kapni, ezzel szemben a BME 2 millió forintot (a kiadó vagyonának megfelelő összeget) ajánlott fel – mondván, hogy perrel csak ennél kevesebbet kaphat. A Műegyetem ugyanis elhatározta, hogy ha nem sikerül megszerezni a nyomólemezeket, akkor is kísérletet tesz a jegyzetkiadásra, esetleges szükséges módosításokkal, átírásokkal.

A dr. Kollár István vezette tárgyalás azonban nagyon eredményes volt. Közben ugyanis a Tk. rájött, hogy neki sem érdeke raktáron tartani a fölösleges állóanyagot. Egy rövid ideig azonban úgy nézett ki a dolog, hogy mégis meggondolják magukat, de aztán sikerült megállapodni. A BME 8 milliót fizet és átvállalja a szerzői jogviszonyhoz kapcsolódó anyagiak rendezését, cserébe megkap minden nyomólemezt és fotókész anyagot.

Sajnos ezzel az is "megoldódott", hogy a szerzőknek nem kell átdolgozni a meglévő jegyzeteket.

A jegyzetbizottság hosszú heteken át tárgyalta a jegyzetkiadás szabályait, amelyben (éppen a villamoskar kezdeményezésére) szerepelt az, hogy a jegyzeteket korszerűsíteni szükséges, le kell rövidíteni vagy esetleg el kell hagyni bizonyos fejezeteket.

A problémát azonban az okozza, hogy a rendelkezésre álló pénz nagyon kevés, mondhatni szinte csak a nyomdaköltségek fedezésére elegendő.

A bizottság kérte, hogy a hallgatói önrészt emeljük fel 1/3-ról 50%-ra. Ez december 7-től válik érvényessé. Így lehetővé válik, hogy minden jegyzetet ki lehet adni – igaz, hogy 75 oldal/ heti 1 óra terjedelmi korlát mellett. A Hallgatói Képviselet aggályát fejezte ki, hogy az emelkedő árak mellett az önrész emelkedése valamint egyéb hallgatói kiadások növekedése (tandíj, kollégiumi díj, ösztöndíj adóztatása stb.) esetén nem biztos, hogy a hallgatók meg fogják venni azt a jegyzetmennyiséget, amivel a bizottság számol. S ha a hallgatónak sokat kell fizetnie, akkor jobban meggondolja, hogy mit vesz meg. Ez esetleg felboríthatja az egész kalkulációt.

Tulajdonképpen a 75 oldalas korlátozás mindig is létezett, csak a viszonylagos jólét idején senki nem foglalkozott vele. Így aztán létezik néhány mammut nagyságú iromány, vagy olyan eset is akad, ahol egy jegyzet ugyan kisebb a megengedett maximumnál, de az adott tárgyhoz kismillió ilyen jegyzetet írnak elő.

Az oktatók heteken át tiltakoztak az ellen, hogy átdolgozzák a már meglévő jegyzeteket, s azt is elmondták, hogy 1800 Ft-os ívenkénti szerzői díjért nem hajlandók új jegyzeteket sem írni.

Azt egyébként el kell ismerni, hogy az 1800 forintos szerzői díj nagyon kevés. Jó lenne, ha többet tudnánk fizetni. (Egy ív kb. 32 jegyzetoldal – a gépíró többet keres, mint a szerző.) Az azonban nem lehet megoldás, hogy néhány embernek szétosztjuk a pénzt, a többi (nem)szerzők hallgatói pedig jegyzet nélkül maradnának.

Néhány karon a hallgatói létszám is problémát okoz, mert egyes jegyzetekből olyan keveset tudnak csak kiadni (akár 3 évre számolva is), hogy az nem fedezi a gépírói, rajzolói és szerzői díjakat. Tehát azt "társadalmi munkában" vagy munkaköri kötelességként kell elvégezni.

Vita volt arról is, hogy nyilvánosságra kerüljön-e a jegyzetkiadással kapcsolatos bizottsági anyag. Többen ellenezték, mások pedig rövidített anyag kiadását javasolták, mondván, hogy a szerzőknek ennyi információ éppen elég. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a bizottság nem akart felvállalni népszerűtlen döntéseket.

A saját álláspontom az volt, hogy a teljes anyagot hozzáférhetővé kell tenni. Lehet, hogy nem fogja mindenki végigolvasni az elejétől a végéig – mint ahogy a lexikonból is csak azt olvassa el az ember, amire kíváncsi. Abból azonban nagy botrány lehet, ha visszatartjuk az információkat.

Szerencsére a rektorhelyettes úr is ezen a véleményen volt. (Szerintem tapasztalta nemrég, hogy milyen balhé lehet a tájékoztatás elmaradásából, vagy abból, ha csak egy szűk körben ismertek az információk.) S bár a bizottság nem adta az anyaghoz a nevét, az mégis kiadásra kerül.

Egy másik probléma, hogy a karok nagyobb autonómiát akartak, vagyis nem akarták elfogadni az egységes egyetemi szabályokat. Főként a 75 oldallal és az 1800 forinttal volt gondjuk. Többen úgy látták helyesnek, hogy kari szinten lehet csak ezt megoldani.

Pl. egyesek úgy gondolták, hogy most kiadnak néhány jegyzetet – megemelt szerzői díjakkal –, aztán évenként mindig egy-két újat. Csak az a baj, hogy mivel a nyomdaköltség eléggé tetemes, jövőre már nem lesz pénz az új jegyzetekre – vagy az ideieket kell leállítani. Ez a rendszer végül is egy vetésforgó lenne, s amíg újat kell írni, addig nem jutna más jegyzetek nyomtatására pénz.

A viták során azonban talán sikerült meggyőzni a kari megbízottakat, hogy egy szinttel lejjebb is ugyanezeket a vitákat kell majd elkezdeniük. S ha csak az egyik kar is helytelenül dönt, azzal veszélybe sodorhatja a Műegyetemi Kiadót, vagyis az összes többi kar jegyzetkiadását is lehetetlenné teheti.

Pillanatnyilag az egyetlen működőképes rendszer az, amelyet Kollár István kidolgozott. A liberálisabb megoldásokhoz ugyanis nem áll rendelkezésre kellő információ (az előző terjesztő nem készített statisztikát.)

A tanszékek pedig nem hajlandók felelősséget vállalni az általuk mondott jegyzetigényekért. Ilyen körülmények között nem lehet megengedni a teljes szabadságot, mert az anarchiához vezetne, s folytatódna a korábbi pazarlás. Az első években tehát szükséges némi kézi vezérlés. S ha a jegyzetek fogyásáról majd pontosabb adatok lesznek, akkor át lehet térni a "piaci" szemléletre.

Mint már mondottam, kemény viták voltak a Jegyzetbizottság ülésein, többen is fúrni próbálták a szabályokat. Az egyik alkalommal azonban a következőkre hívtam fel az oktatók figyelmét.

Az egyetemen két ellentétes tendencia figyelhető meg most. Az egyik nézőpont szerint az egyetemista járjon be az órákra, tanuljon többet. A másik vélemény szerint viszont a hallgató keresse meg a képzéséhez szükséges pénzt, dolgozzon. Ez a két dolog sajnos nagyon ellentmondásos.

Ehhez vegyük még hozzá a műszaki pálya vonzerejének csökkenését (80 pont, pótfelvételi, elhelyezkedési nehézségek stb.). Prognosztizálásom szerint a Műegyetemen a hallgatói létszám drasztikus csökkenése várható, ami magával vonhatja az oktatói létszám leépítését is. Kormányzati vélemény szerint már így is túl sok az oktató!!!

A fenti folyamatot pedig csakis az oktatás színvonalának emelésével, a hallgatói jogok és lehetőségek szélesítésével lehet megfordítani. A jegyzetkiadás pedig egy fontos kérdés ebben a vonatkozásben. Semmiképpen nem célszerű ellentétes követelményeket felállítani.

Ezért kértem a tisztelt oktató kollégákat, hogy a jelenlegi korlátok között is próbáljuk megoldani a jegyzetkiadást, és hogy az ellenvéleményekkel ne hátráltassák tovább a folyamatot, ne feszítsék be a rendszer. Inkább keressenek alternatív lehetőségeket, például alapítványokat. Ez amúgy is szükséges lesz, hiszen nem tudhatjuk, hogy meddig fog még jönni a dotáció, illetőleg mikor kell az egyetemi oktatást üzleti alapokra helyezni.

Egy másik bizottsági ülésen a Hallgatói Képviselet azt is elmondta, hogy ha az oktató nem hajlandó 1800 Ft-ért dolgozni, akkor a diák is írhat, rajzolhat – pl. önálló munkaként. Különösen az építészeknél jelentenek gondot az ábrák – miközben a hallgatóknak amúgy is kell rajzolniuk. Miért ne lehetne összekötni a két hasznos dolgot?

A viták során sok érdekes dolog elhangzott még. Talán az egyik, amit érdemes megemlíteni, hogy a Magyar Közlönyben megjelent közalkalmazottakra vonatkozó rendelkezés néhány éven belül tisztességes oktatói béreket ígér, és akkor nem lesz gond a tanárok megélhetése.

Egyébként pedig Nyugaton a jegyzetírásért semmiféle honorárium nem jár. Az nem is hogy munkaköri kötelesség, sokkal inkább befektetés az oktató részéről, hogy minél több hallgató hallgassa az adott tárgyat.

Kincses Zsolt