Velencei karnevál
Kissé talán ironikus lesz a hangvételem – nem véletlenül. Elöljáróban azért leszögezem: hihetetlen élményben volt részem, nem bántam meg, hogy elmentem.
Indulás: 19.30, a Kármán Tódor Kollégium elől.
Semmi időm sem volt, hogy megtervezzem a velencei programot, csak az utolsó nap jutottam lélegzethez, addig nem értem rá az úttal foglalkozni. Hirtelen jött sürgős ügyeket intéztem, már-már felkészültem lelkileg, hogy talán mégsem megyek. Így történt, hogy sikeresen ledöbbentettem az utazási irodát, az indulás előtt néhány órával kérdezve rá, pontosan mikor is indulunk...
A helyet nem tisztáztuk, így kissé aggódva köröztem a Kármán körül friss égésnyomokat keresve, mígnem megnyugodhattam: két Barbie baba illant el mellettem, miközben az egyik azt hajtogatta: "Na, mi vagyunk itt először, mi foglalhatunk helyet elsőnek!" Heveny mosoly keretében bevetettem magam, és lám, két fontos dolog is kiderült néhány perc alatt: igen, innen indulunk, és nem, elfelejtettem piát hozni... Mielőtt porrá égtem volna, kitaláltam egy mesét, miszerint kint biztos olcsóbb a szesz, Ausztriáig meg csak kibírjuk... Majd gyorsan elrohantam a CBA-ba piát venni. Az unalmas út rémképe helyett egy fiatal csajokkal való piálós bulizás víziója vetült lelki szemem elé – mely hamar meghiúsulni látszott, miközben kisebb-nagyobb csoportokban megannyi unalmas arcként megérkeztek a további útitársaim... A két Barbie közül az egyiknek megjelent a barátja, a másikkal meg megbeszéltem, mellette ülök. Eközben a csaj (nevét nem jegyeztem meg...) folyamatosan ismételte szlogenjét: "Mi voltunk itt először, mi foglalunk helyet elsőnek!" A szitu egyre kínosabb kezdett lenni, mikor már tömörödni kezdtünk, és egyre többen néztek értetlenkedő tekintettel. Hamarosan megérkezett a megváltó, igen igényes (később kicsit szűknek tűnő) emeletes busz, és a lányok unszolására helyezkedni kezdtünk, melyet heveny morgás kísért. Közben a szlogen többször is felhangzott... Egy kicsit szégyelltem magam, de persze csak egy kicsit... Egész addig, amíg ki nem derült, névre szóló helyek vannak, ami egy normális utazási irodánál természetes is. Heveny röhögés fogadta a bejelentést, mivel pont az unalomig ismételt litánia után hangzott el. Megpróbáltam összébb menni, és elhatárolódni a lányoktól...
Fent a buszon a Barbie azzal kezdte, hogy széttépte a mellette lévő ülésen elhelyezett papírt, és szentül állította, az én nevem volt rajta, hiába próbáltam elmagyarázni, hogy ha nem tudom a nevet, nem tudom kivel megbeszélni a cserét... Azt hiszem, ekkor jegyezte meg szegény kísérő nő a nevem...
Előttem három nagyszájú lány ült egy egyetemistával, akit a (bal? J ) szerencse vetett oda. A lányok az elkövetkező pár órában három dolgot próbáltak bebizonyítani: a) felnőttek, b) mindhárman alfa nőstények c) mindent tudnak az egyetemista létről. Ezt alátámasztandó kijelentették, minden egyetemista kockafej. Az ELTE-s kollega ezt cáfolandó érveket hozott fel, mindhiába, mígnem utolsó esélyként bevetette ellenpéldaként a BME-s fiúkat. Nyert! A csajok kijelentették, nem vagyunk kockák! Csupán primitív barmok gyülekezete. L Kicsit elszégyelltem magam, és eltüntettem az EMT-s könyvem... amely úgy került elő, hogy a mellettem ülő Barbie legnagyobb meglepetésemre Arisztotelész filozófiáját olvasgatta. Miután már EMT-t eltüntettem, megkérdeztem, nincs-e felesleges könyve. Ezt kapjátok ki: kaptam egyet! FAlloSZ monológok címmel... Hm... Érdekes olvasnivaló, de sajnos nem volt benne semmi célzás...
Reggel 7.30, Velence.
Velencével szemben érkeztünk meg, hajóval kellett átmenni. Egy orosz kolléga javaslatára megnéztem a napijegy árát menetrendszerinti helyi hajókra (9,5 euro, olyan mint máshol a helyi busz). A másik lehetőség egy komp retúrjegy volt (6,5 euro). Az utóbbi mellett döntöttem, mert nem ismertem a várost, nem tudtam, hogy este mikor megy komp/hajó, és a komp esetén a visszaindulás egyszerűen intéződött, közös velencei gyülekezővel. A nap többi részét ez döntően befolyásolta: skót lelkem nem engedte, hogy többet költsek a hajókra, mint az oroszok... Boldogan jelentem, családi jegy vételével (50 cent spórolás J ) 25 centet rájuk vertem! A viccet félretéve a 9,5 euros összvonali jegy megéri az árát, mert a Grand Canalt (vagy valami hasonló a neve) látni kell! Életre szóló élmény volt végighajózni rajta, nézni, ahogy az épületek lábait mossa a víz, mintha lebegnének a felszínen. Sehol máshol, máshogy magyar turista nem figyelheti ezt meg... – a gondola ugyanis 80 euro, míg a menetrend szerinti "vízibusz" csak 3. (Családi jeggyel két mosolygó turistához csatlakozva fejenként 2,5 J) Az összvonalas jeggyel mindez ingyen megtekinthető, és az ember átruccanhat egy-egy távolabbi szigeten lévő épületbe.
A csatornán egy kisebb tüntetést is megtekinthettem, mely 30-40 hajóból állt. Nem értettük, mi ellen tüntettek, de az alapján, amilyen csúnyán néztek, ahogy fényképeztem, lehet, hogy a turisták ellen. Jut eszembe, minden 4-5. házon tarka zászló lengett, a szivárvány színeivel, PACE felirattal. Nem tudom, ez mit jelent, egy szót sem tudok olaszul. Békére tippelek, mivel választásra utaló nyomokat nem láttam... Ha hülye vagyok, lehet röhögni...
A Szent Márk térben nincs semmi extra, de az épületek körülötte csodálatosak! (Szent Márk székesegyház, Harangtorony, Dozse Palotája, a többi épület nevére nem emlékszem.) Mivel Velencében kocsi és bicikli nincs, nagyon könnyű volt elképzelni, hogy évszázadokkal korában taposom az utcák köveit. A mai szemmel lenyűgöző, megbabonázó Velence a múltban valóságos csoda lehetett.
A székesegyházba belépve kellemes meglepetés fogadott: nincs belépőjegy! Ez aztán Európa – gondoltam, majd hatalmasat csalódtam, amikor az oltárért, az erkélyre való feljutásért, és a kincstárért 2-2 eurora megvágtak... A kincstárban hihetetlen szépen, aprólékosan kidolgozott arany... ööö... kegytárgyak voltak, és mumifikálódott kéz- és lábdarabok ereklye címszó alatt... A hányinger kerülgetett a "civilizált" vallás relikviái láttán. Más nevezetességet helyben nem lelvén, az egyház után gyalogolni kezdtem.
Ha valakiben van egy kis kalandvágy, annak ajánlom, kövesse a példám: dobjon el minden térképet, és kezdjen el egyedül bóklászni a városban! Aki ezt teszi, hamar rájön, hogy a több ezer turista egy útvonalon jár, pár méterre ettől eltérve már üresek az utcák, és a város megcsodálható a maga szépségivel és rútságaival egyetemben...
Ennek csak két veszélye van: az utcák 1-1,5 méter szélesek, és minden rendszer nélkül haladnak tovább, 90 fokos kanyarokkal, 5-ből 3 zsákutca, vagy vízben végződik. Az épületek igen magasak, semmit sem látni közöttük, egybe vannak építve, ha éppen nem szeli őket ketté egy kanális. Eltévedni nagyon könnyű, de egy vérbeli BME-s hasznosíthatja Doom-os, vagy a fiatalabbak Quake-es tájékozódás ismereteit, ugyanis elég kicsi Velence: minden háznak – amik amúgy nagyon egyformák – külön száma van, 6000-nél nagyobbat nemigen láttam.
Délutánra igen nagy lett a Szent Márk tér környékén a tömeg (80%-a külföldi, ebből 10% magyar), a környéken rendőrök irányították a gyalogosforgalmat. (Na ez is élmény volt. Másfél méteres híd, rendőrök felügyelnek, hogy mindkét irányban legyen haladás...)
Most beszéljünk a negatívumokról: az olasz boltosok nem beszélnek angolul, németül. Az árak igen magasak: egy pizza 12 euro körül van, süti 2,5, 3 deci ásványvíz étkezés mellé 1,2 euro, emellett pedig szándékosan igyekeznek rosszul visszaadni. Nyilvános vécé összesen kettő volt, 10 ezres tömegre... Délelőtt még nem értettem, miért kell a mellékutcák némelyikében különböző halmazállapotú ürülékeket átlépnem.
Személyes élmény: újabb érzés, melyet először tapasztaltam: a teljes magány. Nem vagyok társasági ember, se kutyám, se macskám, barátom is kevés, de ez soha nem zavart. Azonban ott, a kihalt utcákon, a város mélyén megérintett a magány, olyan dimenziókban mutatkozva, amit még elképzelni sem tudtam. Hamar leráztam, elzártam az érzést, még jó is volt talán, kicsit ez is kellett, hogy teljes legyen a felfedező, kalandozó érzés.
Este visszatértem a Szent Márk térre, hátha van ott valami. Legnagyobb meglepetésemre a zenét a Krisnások szolgáltatták. Egész jó volt, de igazi karneváli hangulat nem alakult ki, csak pár helyi "művész", bohóc szórakoztatott adományokat remélve. Épp azon törtem a fejem, mit kezdek magammal a még rendelkezésemre álló 3-4 órában, mikor a tömegben kiszúrtam egy másodéves villanykaros ismerősömet. (Hello, Laci! J ) A szemét fráter vagy 6 elbűvölő lánnyal jött Velencébe, így úgy döntöttem, hozzájuk csapódom. Pár óra múlva vörös festékkel fújták le a hajam, és műanyag taknyot lövő sprével vadásztunk egymásra. A hangulatot jellemzi, hogy pár olasz csákó füves cigit akart tőlünk kunyizni... Én marha meg azt hittem, tüzet kérnek, és azt mondtam: várjatok, megkérdezem, biztos van valakinél... Látnotok kellett volna az arcukat, ahogy felderült, majd elsötétült... J
A társaság hajója előbb indult vissza, mint az enyém. Rossz volt elválni tőlük, nagyon szimpatikusak voltak, igazán emlékezetessé tették a kirándulás végét, mintha feltették volna az i-re a pontot, meglett a buli érzés is, ami már nagyon hiányzott. A szülinapomat ünnepeltem.
Anyagiak és jó tanácsok: az út 10 000 Ft körül volt, és én 40 eurot (még 10 000) költöttem, amiből kb. 12-14 ment el kajára (vittem magammal, de pár dolgot érdemesnek találtam megkóstolni), 10 hajókra, 5-6 belépőkre. Szerintem nagyon korrekt ennyivel számolni, mert ha viszel ételt, és csak kávézol, ugyanitt vagy. A gondola, mint korábban említettem, 80 euro, utasok számától függetlenül, de csak 4 vagy 6 ember lehet benne maximum... Minden kis ajándék drága, ha csokit, vagy hasonlót vinnél haza, Ausztriában érdemes egy benzinkútnál vásárolni. A vécéhiány nagy gond, érdemes megjegyezni, hol van olyan kávézó, ahol az ajtóhoz közel van az illemhely (ablakból látni), és fapofával azt használni. Csúnyán néznek, de be nem jönnek utánad, ha egyenesen odamész, kifelé meg már mit csináljon... A nyilvános helyen többszáz fős sor áll...
Záró gondolatként annyit, hogy Velencét egyszer látni kell! A fényképek semmit sem mondanak: a házak egyenként mintha 8. kerületi lepusztult cigánytelep részei lennének, de összességükben hihetetlen szépségük van, és a helynek, ellentétben sok mai várossal, van valami megfoghatatlan szelleme. Ha visszaemlékszem rá, rengeteg érzés, benyomás ébred bennem, olyan képek özönei öntenek el, melyeket elképzelni sem bírtam korábban. Velencét egyszer látni kell!
Hajdupet