Mottó: "Bár gondolataim picik,
Lesz belőlük Impi-cikk."
(saját)
Filmszemle
Először is kénytelen vagyok visszautalni az előző Filmszemlémre, amelynek utolsó mondata valamilyen szeszély (és szerkesztői lustaság) folytán kimaradt a megjelent újságból. Épp arról írtam előtte, hogy megvádoltak: a Playboy filmszakírója (a magazin egyik számában) és jómagam (az Impi azelőtti számában) gyanúsan hasonlóan vélekedtünk a Férfias játékok című alkotásról (valójában persze egymástól teljesen függetlenül; hacsak a Playboy-fiú nem olvasta előtte az Impit). A kimaradt zárómondat lényege pedig az lett volna, hogy ezek után teljesen felesleges mindkét folyóiratot olvasni (elég csak az Impulzust).
(Elnézést a kitérőért, csak azért írtam erről ilyen hosszan, mert a szerkesztőség terjedelem szerint fizeti az embert.)
De térjünk rá legutóbbi filmvadászataim zsákmányaira. Az Örökmozgó filmmúzeumban láttam egy csodálatos némafilmet, Fritz Lang német rendező 1926-os Metropolis című alkotását. Ez a félig-meddig science-fiction film annyira fölötte áll a manapság moziban látható filmes mezőnynek, hogy hirtelenjében nem is tudom, milyen jelzőkkel illessem. Az ember lelkét melegség járja át mind a szép témaválasztás (antiutópia: a gépek és az "agy" eluralkodik az emberi szív, a lélek felett), mind pedig a mesteri filmes kifejezésmód miatt. Ha bárhol ráakadtok erre a filmre, kedves Olvasóim, lehetőleg kerítsetek sort a megnézésére: az ember gazdagabb lesz általa.
Még egy filmről szeretnék írni, ez pedig A navigátor – egy középkori Odisszea című új-zélandi alkotás. Egy színfolt! Egy derűs kikapcsolódás! A film feliratos (sajnos elég sok jelenet játszódik hóban, és ilyenkor a fehér felirat fehér alapon nem túl informatív), egyébként pedig szerintem angolul beszélnek benne, de nagyon aranyos akcentussal. A sztori röviden a következő: valamikor a középkorban, valahol Nagy-Britanniában, egy nagy pestisjárvány idején egy kisfiú csodálatos álmot ("vunderfúl drrrííím") lát, amely szerint ha lyukat fúrnak a földbe, akkor hamarosan a Föld túlsó oldalán fognak kiérni, méghozzá egy ausztrál nagyvárosban, úgy az 198O-as évek végén. Van ott egy katedrális, amelynek a tetejére feltétlenül fel kell állítaniuk egy keresztet, és akkor a falu megmenekül a járványtól. Az álmot a kisfiú elmondja a falubelieknek, köztük a bátyjának (erre már el is telik a film kb. kétharmada), akik nem fúrják ki a hatalmas alagutat, mert közben kiderül, hogy a vész már elkerülte a falut. Egyedül a kisfiú lesz beteg (illetve előtte a bátyja is az volt, de ő valami hatására meggyógyult). A kisfiú meg is hal. A film persze kicsit bonyolultabb, de nézés közben azért megérthető a történet. Ez az alkotás egészen ügyesen egyensúlyozik a komikum és a tragikum között, és a kettő szintéziseként végül valamiféle szelíd szeretet támad a néző lelkében. Szerencsére ez az egész dolog eléggé megfoghatatlanul megy végbe, nincs itt különösebb harsány, szemkiszúró mondanivaló. Ja, és még valami: ebből a filmből – leírni is szégyellem – teljesen hiányzik a trágár beszéd és a gyilkolászás; de még csak ágyjelenet sincs benne. Akik szerint mindez szerves része kell hogy legyen egy mai filmnek (lásd: A játékos), azok messze kerüljék el A navigátor-t.
-bn-
U.I.: Olvasóimtól elnézést kérek, hogy ezúttal nem tudtam igazán rosszat írni egy filmről sem. Eredetileg terveztem volna megnézni a Hideg, mint a kő című akciófilmet, de sajnos lapzártáig nem került rá sor. Sebaj, legközelebb.