Interjú Vajda Istvánnal

Aktuális tanárinterjúnk tulajdonképpen már nem is annyira aktuális, hiszen tavaly tavasszal készült, csak úgy alakult, hogy az idő az Impulzus ellen dolgozott, és végül nem jelentünk meg. Azonban a néhány hónapos várakozás ellenére is megállja a helyét, hiszen Vajda tanár úrral – azon kívül, hogy igyekeztünk Őt minél jobban megismerni – mostani, őszi eseményekről is beszélgettünk. Ha jól emlékszem, egy hétfő délután, nem sokkal öt óra után kopogtattunk a tanár úr szobájának ajtaján.

–Mindig ilyen későig dolgozik?

–Most még korán van. Általában esténként kilenc–tíz óráig szoktam bent lenni, ami már fejlődés ahhoz az időszakhoz képest, amikor elkezdtük az általam vezetett laboratóriumot megalapozni. Azidőtájt elég rendszeresen hajnali kettő volt a munka befejezésének normális időpontja. Hazamentem hat–hét óra tájban, a családommal, két gyerekemmel – akiket nagyon szeretek – együtt megvacsoráztunk, eltöltöttük az estét, azután amikor ők lefeküdtek tíz óra körül, visszajöttem dolgozni.

Most már a laboratórium életének fejlettebb időszakában vagyunk. Amikor egy "vállalkozást" – a labor sok vonatkozásban vállalkozásként működik – az ember elkezd, akkor a siker nagyban attól is függ, mennyi időt fordít a működés elindítására, és ebben az időszakban nem szabad számolni az időt: a ráfordított munka eredményessége a döntő. Az is lényeges szempont, hogy az ember friss maradjon, megfelelően tudjon koncentrálni. Így most már többet nézem az órát, hogy legyen időm a regenerálódásra, de azért napjában legalább tíz órát dolgozom, hétvégén is. Jó egy év óta egy teljes szabadnapot ki szoktam venni, gyakrabban a szombatot, ritkábban a vasárnapot.

–Hogy viseli el ezt a családja?

–Mondhatom, hogy büszke lehetek rájuk, mert a feleségem és a gyerekeim is megértik, hogy miről van szó, respektálják és akceptálják, hogy azt csinálom, amit szeretek. Nyilván szeretnék, ha több időt tölthetnék otthon, de megértik: ha eredményeket szeretnék elérni, ami végső soron a családnak is értékes, akkor sok időt kell a munkára fordítanom.

–Konkretizáljunk kicsit. A Supertech laboratóriumról van szó, ezt vezeti Ön, és az egyik alapítója is Ön. Mi a labor története?

–Szalay András barátommal, aki egy kisebb vállalkozás ügyvezetője, és még egy–két kollégámmal együtt körvonalaztuk a labor céljait és működését 1995-ben. A működés kereteit kezdetben nem rögzítettük mereven, hogy a különböző lehetőségekhez rugalmasan tudjunk alkalmazkodni. Azt tartottuk és tartjuk ma is lényegesnek e tekintetben, hogy a labor a tanszék illetve az egyetem szervezetébe legyen integrálva, ugyanakkor rendelkezzék meghatározott önállósággal. Tevékenységünk fő vonulata a szupravezetők erősáramú alkalmazásainak kutatás–fejlesztése, e jövőbe mutató technológia hazai bevezetésének előkészítése volt. A labor neve egyébként az angol "superconductivity" és "technology" szavak összetételéből jött létre. Tevékenységünk mára lényegesen kibővült, a labor szakmai szempontból, a művelt témákat tekintve több lábon áll.

A labor létrehozásának előzménye a magas hőmérsékletű szupravezető anyagok felfedezése volt 1986-ban, amely új lökést adott az alkalmazott szupravezető–kutatásnak, a különböző szupravezető eszközök, alkalmazások fejlesztésének. Az új szupravezető anyagok hűtéséhez folyékony nitrogént is lehet használni. Ez a körülmény lényeges előnyt és könnyebbséget jelent az alacsony hőmérsékletű szupravezető anyagokkal összehasonlítva; a kísérleti munka feltételeit sokkal könnyebben és kevesebb költséggel teremthettük meg.

Nyilvánvalóan az a körülmény is motivált bennünket, és azokat is, akik a későbbiekben csatlakoztak hozzánk, hogy olyan technológiával dolgozhatunk, amely előtt nagy jövő áll, és e technológia hazai bevezetését és elterjedését mi alapozhatjuk meg. Olyan munkát végzünk, amely nagyon széles nemzetközi kapcsolatrendszert hozott létre, ezáltal Magyarországot be tudjuk kapcsolni az egész világ számára lényeges kutató–fejlesztő és új termékek létrehozására irányuló munkákba.

–Hogy kerülhetnek kapcsolatba a laborral a hallgatók?

–Minden tárgyam előadásait bemutatkozással kezdem, röviden összefoglalom szakmai hátteremet. Ennek keretében kitérek a tanszék és a laboratórium által művelt területekre. Az alapképzésben professzortársaimmal közösen Elektrotechnikát és Villamos energetikát oktatok. Ezeken kívül vannak mellékszakirányos valamint választható tárgyaink, az utóbbiak közül például a Szupravezetők és közvetlen energia-átalakítók alkalmazásai, a Mérnöki problémamegoldás, amelyek az egész kar számára meghirdetett tárgyak. Ez utóbbiak hallgatóságának nagyjából a negyede informatikus, így ők is hallhatnak rólunk.

Azt gondolom, egyszerű hozzánk bekapcsolódni: aki kedvet érez, biztosan megtalál engem vagy kollégáimat. Nemrégen kezdett nálunk dolgozni például két másodéves villamosmérnök-szakos hallgató. Volt olyan diák is a jelentkezők között, aki szakmai kérdésekről kívánt velem konzultálni, elég sokat beszélgettünk, azután itt maradt nálunk. Előzetesen megvizsgáljuk, kiket fogadunk be, noha felvételit nem tartunk. Főképpen azért, mert a tapasztalatunk azt mutatja, hogy rendszeresen olyan fiatalok jönnek hozzánk, akik nagyon komoly ambíciókkal rendelkeznek, szívesen és kitartóan dolgoznak, így formális felvételi nélkül ellenőrizhetjük és tapasztalhatjuk rátermettségüket.

Ez év november 22–25. között tartjuk a BME-n a "Superlife" nevű európai uniós projektünk rendezvényeit, amely a "European Science Week" rendezvénysorozat magyarországi eseménye. A projekt és a rendezvény célja, hogy a szupravezetést, valamint a szupravezetők jelen– és jövőbeni alkalmazásait a széles közönség is megismerje. Kiállítást fogunk szervezni a K épület aulájában, továbbá elsősorban a diákok számára előadásokat, a szakemberek számára pedig workshopokat fogunk tartani. E rendezvénysorozaton keresztül szintén kapcsolatba lehet majd velünk lépni.

–Készülve az interjúra – informatikus lévén – érdeklődtem Önről villamosmérnök ismerőseimnél, de sajnos nagy többségük arra hivatkozott, hogy nem ismeri Önt, mert nem járt be az Ön óráira. Mennyire elégedett az előadásai hallgatottságával?

–Ez számomra egy elég érzékeny pont: hallgató koromban minden előadáson ott voltam, és ma is azt gondolom, hogy az eredményes tanulás feltétele az előadások rendszeres látogatása. Előadóként arra törekszem, hogy a hallgatókat meggyőzzem: az előadásaimon hasznos és hasznosítható tudást szerezhetnek.

Ami a Villamos energetikát illeti, az évfolyam fele–harmada általában jelen van. Az Elektrotechnika esetében a zárthelyi időpontjáig – amit a 11. oktatási héten tartottunk – jelentős létszám vett részt az előadásokon. Az előadásommal párhuzamosan más előadása is volt az évfolyam egy részének, de ezek szerint még így is volt preferenciája az Elektrotechnikának. A zárthelyi után ugrásszerűen leesett a látogatottság, amit kétségtelenül nem vettem könnyedén. Nem tudom, volt-e ennek valamilyen visszajelzése a diákság körében, elég sokat morogtam emiatt.

–Lehet, hogy a tárgy félévközi jegyes mivolta miatt van.

–Köszönöm szépen, hogy ad egy racionális magyarázatot, én is gondoltam erre. Azt is elmondom, hogy kellett egy kis idő addig, amíg megértettem, hogy a hallgatók nézőpontjából mit jelentenek a követelmények. Az én fejemben az Elektrotechnika I-II összefüggő és egységes tantárgyként jelent meg, összesen három órányi előadással és egy órányi gyakorlattal, melyek két félévre vannak elosztva – az Elektrotechnika I: 2 óra előadás, az Elektrotechnika II: 1 óra előadás és 1 óra laborgyakorlat –, összesen öt kreditpontért. Annál is inkább, hiszen az Elektrotechnika II tárgy félévében esedékes vizsga anyagát a két félév tananyagának összessége képezi. Az önök részéről ezzel szemben van egy tantárgy, az Elektrotechnika I, két kreditpontért, és van egy másik, az Elektrotechnika II, három kreditpontért. Talán önöknek túl sok az, amit két kreditpontért kérünk, és inkább a többi zárthelyi teljesítésére fordul a figyelmük.

Szerencsére az őszi félév végére a rend többé–kevésbé helyreállt, és tavasszal is volt 40–50 hallgató, akik rendszeresen eljártak az órákra. Meg kell mondjam, nagyon jó volt ezzel a 40–50 hallgatóval dolgozni, nagyon lelkesek és érdeklődőek voltak. Így, noha mondhatnám, hogy nem voltam elégedett, mivel az évfolyam kisebbik része látogatta az előadásokat, valójában nagyon eredményesnek és értékesnek tartom ezt a félévet. Különös értéke a félévnek, hogy a diákok kérésére órarenden kívüli időpontban kötetlen, de nagyon is "feszes" tájékoztatót tarthattam a hazai erősáramú ipar helyzetéről, és a diákok perspektíváiról. Az első félévben is volt előadásom, ami lábdobogással–tapsolással zárult, és a második félév végén is tapssal köszöntek el tőlem a diákok. Ez igen jól esett, mert egy–egy előadás hol jobban, hol rosszabbul sikerül, de a tantárgy előadásainak összeállítása nagyon nagy energia-befektetést igényel.

–Van még két másik tárgy, amit oktat, az Inventív mérnöki problémamegoldás alapjai és az Új termék tervezése, mint a probléma-megoldás gyakorlata. Ezek nekem kicsit menedzser szemléletű tárgyaknak tűnnek. Jól érzem?

–Azt gondolom, hogy alapvetően mérnöki tárgyaknak szánjuk őket, annak ellenére, hogy a Menedzsment nevű mellékszakirányban szerepelnek. Abból a szempontból kétségtelen igaza van, hogy azoknak a menedzser–mérnököknek kívánunk komoly muníciót adni ezzel a két tárggyal, akik abba a helyzetbe fognak kerülni, hogy a kezükben lesz a vállalati stratégia irányítása.

Igazából megvalósításokat szeretnénk tanítani a hallgatóknak, ehhez próbáljuk megteremteni a megfelelő elméleti, metodikai és gyakorlati tudást. Azt nem tudjuk megcsinálni, hogy minden egyes diákot egy műszaki problémán végigvezessük, ez a különböző villamos szakterületeknek a feladata. Bemutatjuk azokat a feladatokat, amelyek ma már mérnöki feladatok, de hagyományosan talán kevéssé tartoznak oda.

–Az Ön tanszéke, a Villamos Gépek és Hajtások tanszék néhány éve csoportként olvadt bele a Villamos Energetika Tanszékbe, másik két tanszékkel együtt. Milyen irányú változásokat hozott ez az egyesülés?

–Hát, ez is elég érzékeny kérdés, annak ellenére, hogy az elmúlt két esztendőben, amióta ebben az új szervezeti keretben dolgozunk, engem több kellemes élmény ért, mint kellemetlen. Pedig egy ilyen összevonás, pontosabban egy új tanszék létrehozása óhatatlanul von maga után feszültségeket, az ember alapvetően rosszabbra számít.

Az új tanszék ügye számomra azért érzékeny pont, mivel annak idején, amikor még nem született meg a kar döntése, azt szerettem volna elérni, hogy a mi tanszékünket meg tudjuk őrizni a korábbi szervezeti keretben. Ebben a tekintetben egyáltalán nem presztízs-szempontok vezettek, hanem az a megfontolás, hogy ez egy olyan szakterület, melynek megvannak a maga attribútumai, szakmai megalapozása és speciális kontextusa, ezért úgy gondoltam, mindenkinek, a tanszéknek, a karnak, magának a szakterületnek az a jó, ha önálló egység marad. Úgy gondoltam, hogy ez az oktatásban, a kutatásban, az ipari és nemzetközi kapcsolatokban is jelentős előnyt jelentett volna. Tehát a tervem nem vált valóra, így az összevonás nekem egy ideig csalódás volt.

Mindenesetre az új tanszék létrehozására vonatkozó döntést tudomásul vettem. Magam és kollégáim úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ebből származó előnyök a lehető legjobban érvényesüljenek, és a korábbi tanszék, valamint a laboratórium fejlődését a legjobban elősegítsük. Azt gondoltam, illetve gondoltuk, hogy talán a jövőben, ha a dolgaink jól alakulnak, azaz mi magunk megfelelően, eredményesen dolgozunk, visszatérhetünk eredeti terveinkhez. Eddigi tapasztalataim alapot adnak arra, hogy azt mondjam, hogy az új tanszék létrehozása több vonatkozásban is hasznos volt.

Ami személyes és ezen keresztül szakmai vonatkozásban is örömteli tapasztalat, hogy jó néhány, más szakterületen, más csoportban dolgozó kollégával alakult ki nagyon természetes módon kapcsolat, nagyon természetesnek tunik, hogy a csoporthatároktól függetlenül közös feladatokon gondolkozunk és dolgozunk.

–Ön, úgy látszik, nagyon sok mindennel nagyon lelkesen foglalkozik. Fiatal korában is jellemző volt Önre, hogy sokfelé megfordult?

–Annak idején a KISZ-ben dolgoztam sokat fiatal tanársegédként. Szerettem azt a munkát csinálni, nagyon jó volt a társaság. Kezdetben a fiatal egyetemi dolgozók villamosmérnök-kari, később egyetemi szervezetét vezettem. Egyébként akkortájt indult az Impulzus is. Emlékszem a munkájukra, a lapzártákra, nem volt könnyű elkészíteniük egy–egy számot akkor sem. A nyolcvanas évek elejére úgy emlékszem vissza, mint egy pezsgő időszakra, amikor az egyetemi oktatás megújítására vonatkozóan jelentős új stratégiák kidolgozása volt napirenden, amelyek kidolgozásában és megvalósításában elég komolyan támaszkodtak ránk, ezért jó volt ebben részt venni.

1985-től az egyetemi pártszervezetben vállaltam komolyabb feladatokat, vezettem az erősáramú alapszervezetet, és egyebek között az ún. Egyetempolitikai Bizottságnak voltam tagja egészen 89-ig. Itt az egyetem egészét, struktúráját, működését, kutatás– és oktatáspolitikáját, jövedelempolitikáját érintő feladatokkal foglalkoztam.

Annak idején létezett az úgynevezett osztályfőnöki rendszer, ennek keretében én is rendszeresen voltam egy–egy villamos gépes tanulókör osztályfőnöke a harmadiktól az ötödik évig. Összesen, ha jól emlékszem, tizenkét év alatt négy tanköröm volt. Velük is elég sokat foglalkoztam, együtt jártunk a srácokkal kirándulni, sörözni, majdnem minden hónapban volt valamilyen egyetemen kívüli összejövetelünk. Ez ma, nézetem szerint sajnálatosan, nagyon hiányzik, enélkül szerintem nincs meg a megfelelő összetartó erő, kicsit szétesnek a mostani évfolyamok.

– A szakirányok közül az önök által tartott erősáramú témakörökkel foglalkozó nem túl népszerű. Ön szerint mi ennek az oka, és szeretne-e tenni valamit a tanszék annak érdekében, hogy esetleg jobban megjöjjön a hallgatók kedve jelentkezni oda?

Az a baj, hogy az "erősáram" szó általában negatív érzést kelt a diákokban. Mi azért megpróbáljuk ezt a negatív érzést megváltoztatni. Ez az egyik legtradicionálisabb területe a villamosmérnöki tudományoknak, már több mint száz éve is létezett, éppen emiatt bárki úgy érezheti, hogy lerágott csont, nem lehet belőle megélni. Sajnos maga a szakterület is komoly válságon ment keresztül idehaza a 90-es években.

Viszont éppen a mostani őszi félév egy kicsit jobb számadatokat mutatott, mint az eddigiek. A mi új tanszékünk két szakirányt oktat, a Villamos energiarendszereket és az Energia-átalakító rendszereket – röviden a műves és a gépes szakirányokat. Idén nagyjából huszonöten jelentkeztek energia-átalakítókra, és harmincan energiarendszerekre, összesen tehát 50–60 hallgató jelentkezett az erősáramú szakirányokra. Ez a háromszáz szakirányra jelentkező 20%-a, vagyis elég jó aránynak mondható. A mostani becsatlakozásoknál is elég szépen jelentkeztek hozzánk hallgatók, ami komoly elmozdulás a korábbi esztendőkhöz képest, amikor, ahogy ön is mondja, kevesen jelentkeztek – én is több évre visszamenőleg utánanéztem ennek.

Annak érdekében, hogy felkeltsük a hallgatóknak a szakterület és a tanszék, a szakirányok iránti érdeklődését, olyan ipari megrendeléseket szereztünk, amelyek termelésre, konkrét piaci felhasználásra irányulnak. Jó néhány olyan projektünk fut most is, melyek ha véget érnek, nem az lesz, hogy a kutatási jelentések egy eldugott polcon porosodnak majd, hanem a munka eredményei konkrét termékekként jelennek majd meg a piacon. Ez bennünket is rendkívül módon motivál, és a tapasztalataim szerint diákságot is motiválja és lelkesíti.

– Mivel tölti majd az előttünk álló nyarat?

Kaptam egy vendégprofesszori meghívást az új-zélandi Canterbury Egyetemre. Azt szeretnék, hogy az ottani oktatásba is kerüljön be a szupravezetők alkalmazásai témakör. Ezért egy hónapra kiutazom, és ez idő alatt két kurzust fogok tartani, valamint közös kutatómunkát is végzünk. Ott most tél van, tehát rendes oktatási időszak. Remélem, sok hasznosítható ismeretet tudok majd átadni a tudásomból az ottani diákoknak.

Jó utazást, és további sok sikert kívánunk!

Kereskényi Balázs, Horváth Barbara