A ház, ahol élünk

A BME Wigner Jenő Kollégiumának története

Nemrégiben befejeződött a B szárny felújítása, már csak a bebútorozás van vissza, és jöhetnek az új lakók. Az építkezés kapcsán jutott eszünkbe, hogy a kollégium múltjáról, történetéről írjunk néhány érdekességet. Takaró Tamás bácsit, Zsóka néni férjét kértem meg, hogy meséljen, s ő szívesen vállalta a feladatot, sőt, csak azért eljött Érdről a kollégiumba. Régen ő volt itt a gondnok, majd fűtő lett, s most nyugdíjasként mint portás dolgozik.

A budapesti munkásszállók közül elsőként épült fel az épület, amely most a mi kollégiumunk. 1949 és 1951 között készült el az A és a B szárny három emelete, a C szárnyat és a negyedik emeletet 1970-ben toldották az épülethez. A szállás a Földalatti Vasútépítő Vállalat, kesőbbi nevén Közlekedési és Metróépítési Vállalat tulajdona volt, az ő dolgozóik éltek itt.

A korai időkben a környék igencsak elhagyatott volt, a szomszédban kukoricafölddel, szemétkupacokkal és gödrökkel tarkított üres telekkel. A szálló be sem volt kerítve, a kerítés csak 1953-1954-ben épült, társadalmi munkában, idehordták a keszonföldet a metróépítés helyéről, hála Tamás bácsi talpraesettségének. Az udvaron lévő fákat Tamás bácsi maga ültette. HÉV közlekedett Budafokról a körtérig, ott lehetett villamosra szállni. Ebben az időben még igen mostohák voltak itt a körülmények. A hatvanhat szobában négy-négy emeletes ágy szolgált fekhelyül, szalmazsákkal, a hozzá kiválóan passzoló, szalmával kitömött párnával, az ágynemű dicső szerepét pedig két lepedő és két pőre takaró alakította. Később azután már csak hatan, végül pedig csupán négyen laktak a helyiségben. A szállásért 80 illetve 100 Ft-ot kellett kezdetben legombolnia a dolgozónak, majd 100-at vagy 120-at attól függően, hogy asszonypajtással illetve férjurammal rendelkezett-e.

Az önkormányzást a szállásbizottság végezte, amely hét főből állt, a rendre pedig az öt tagú fegyelmi bizottság vigyázott. Ezenkívül minden szobában választottak egy bizalmit, és a főbizalmi állt a munkásszálló élén.

A szálláson dolgozott három népnevelő, akik a munkások ügyes-bajos dolgaival, gondjaival foglalkoztak, minden este járták a szobákat. Tamás bácsi is besegített nekik. Még a hírhedt "bicskás legényeket" is megregulázták, de az alkoholmámor (kvázi)folyamatos élvezői is rendesen beilleszkedtek a közösségi életbe.

Az itt lakó munkások a metró építésén dolgoztak, sokan keszonban (ők csak napi négy vagy hat órában). Az A épület első emeletén kilencvenhat nő élt, a közhiedelemmel ellentétben nem indiai szövőnők. Sokan közülük diplomások voltak, csak "osztályidegenek", így irodistaként vagy gépkezelőként dolgoztak. A koedukáltság fogalma akkortájt ismeretlen volt, az ellenkező neműek lakrészébe ember illetve asszony be nem tehette a lábát. Ha mégis szerelem szövődött a szálló lakói között, s netalántán házassággal végződött, a fiataloknak át kellett költözniük a családi szállóba.

A házirend szerint este tízkor lámpaoltás volt, ez után csak televíziózni volt szabad, illetve moziba, színházba is mehettek a munkások. Természetesen a tíz órai takarodó alól azok is "felmentést kaptak", akik tizenegykor jöttek meg a munkából. Ők azonban lábujjhegyen közlekedve, nesztelenül közelítették meg az ágyukat. Ezt a minden szobába beszerelt hangszórókkal oldották meg, persze csak addig, amíg az élelmesebb munkások bicskával el nem vágták a közutálatnak örvendő berendezés vezetékét. Az apróbb kihágásokat, csínytevéseket leszámítva rend és fegyelem jellemezte ezt a munkásszállót. A lopás, verekedés ritkaságszámba ment, és a szálló tizenhatszor nyerte el a főváros legtisztább munkásszállója címet. Ekkor még a szobákat is takarították, tizennégy takarítónő tüsténkedett a szálló csinosításán.

A munkások nagyobb része hetente, esetleg kéthetente járt haza. Sokan éltek itt olyanok, akik Békésből, Szabolcs-Szatmár megyéből, az ország szegényebb vidékeiről jöttek. Persze akadt, akinek nem volt hová hazamennie, sokan volt állami gondozottként kaptak itt munkát és szállást. A dolgozók tehát életük nagy részét itt töltötték, így, miután az ország (és a szocializmus) építésében elfáradtak, szükség volt pihenésre, szórakozásra, kikapcsolódásra. A kultúrtermekben lehetett kártyázni, sakkozni, beszélgetni, a nagyteremben TV-t nézni. A 80-as években olykor már egy-egy pornófilmet is megnéztek videóról. Voltak azonban igazi kulturális- és sportrendezvények is. A nagyteremben neves színészek, énekesek léptek fel, Tamás bácsi, aki időközben a mozigépész mesterséget is kitanulta, filmvetítéseket tartott a Rollerben, ami akkortájt oktatóteremként működött. A garázsban, ami egész a közlemúltig a csocsóimádók felszentelt kápolnája volt, és jelenleg is a művelőinek kedvelt tömörülési helye, annak idején autóbarkács klub tevékenykedett. A pincében a légpuskalövészetet lehetett kipróbálni, de volt két-három ping-pong asztal is, sőt, a szomszéd focipályára is szívesen jártak a lakók. Azután a házi és munkásszállók közötti sportversenyek remek alkalmat adtak rá, hogy a brigádok kipróbálhassák magukat, összemérhessék sporttudásukat a többiekével.

Végezetül még néhány meglepő és mulatságos történetet is mesélt Tamás bácsi. Sajnos gyilkosság is történt a békésnek hitt otthonunkban hajdanán, még 1952 őszén. Egy, a szállóban lakó lánynak tette a szépet egy szomszéd ház béli fiatalember. Egy itteni munkás ezt hazajövet látta, s gondolta, ráijeszt a gavallérra. Lekevert neki egy taslit, mire az előkapta a suszterkését, és szíven szúrta munkást.

Kevésbé tragikus történet is akadt szép számmal. Egy tanyától érkezett dolgozó nem ismerte az angol-WC-t. Amikor végzett a dolgával, a lehúzót kapaszkodónak gondolván, azt jól megrántotta, majd kétségbeesve rohant Tamás bácsihoz:

– Gyűjjön, gondnok elvtárs, a budiból víz tört fel, és minnyár elönti a szállót!

Egy másik kedves eset volt, amikor a konyhából sietett a gondnokiba egy nem kevésbé megszeppent lakó:

– Főztem a konyhában a gázon, és csak nagy keservesen tudtam elfújni a tüzet, bizony, szörnyű büdös lett.

Hát, nem kevés gondja akadt az itt eltöltött évtizedek során Tamás bácsinak. Mégis, mint mondja, jócskán kárpótolja őt, hogy ma is sokan megismerik őt az akkori lakók közül, és szeretettel, tisztelettel köszöntik. És persze a kollégisták is örülnek neki, olyan sok különös dolgot tud mesélni a "régi szép időkről".

Nagypál Noémi
(GTK, VI. Műszaki Menedzser)