Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Filmszemle

SSSL – Szent Schönherz Senior Lovagrend

A felbuzdulást megragadva, néhány nappal a Gólyabál után a Kisrablóban elfogyasztott vacsora során fogant meg az ötlet: szervezett keretek között kellene tovább folytatni a fiatalok istápolását.

A német nyelvű képzés

Csajozás a Villanykaron – Női szemmel

Egy újabb érzés...

A zebrán átmenet izgalmában elfelejtett körülnézni, amire csak akkor jött rá, mikor a hangos fékcsikorgással megálló autó fényei a szemébe világítottak, és hallotta a sofőr káromkodását.

Impresszum

Body!

13 éve írtuk

Túlélhetjük-e a technikát?

Rejtvényfejtők bajnoksága

Rövid hírek házunk tájáról

"Feltörték a Balut!"

Interjú Győrfi "Szialaci" Lászlóval

Előadásai alapján az egyik legkomolyabb stílusú előadónak gondoltam. A beszélgetésünk igazolta feltevésem. Kialakult – és nem túl jó – véleménnyel rendelkezik a magyar oktatásról, az egyetemi viszonyokról. Ennek ellenére - vagy éppen ezért– gyűjti maga köré a táltosokat. Interjú az oktatóval, akinél lehetetlen kettest kapni.

– Talán te vagy az egyetlen előadó a Karon, aki elvárja, hogy a hallgatók tegezzék, illetve viszont tegez, mert ez se minden előadónál szokás. Hogyan alakult ez ki?

– Én az ELTE-n mat-fiz szakon végeztem, és ott nagyon tetszett, hogy a gyakorlatvezetők, akik akkor fiatal tanársegédek voltak, tegeződtek a gyakorlatokon. Ez volt az egyik motivációm, aztán utána, mikor a Távközlési Kutatóintézetben dolgoztam, ahol – mint minden más munkahelyen – természetes volt, hogy a munkatársak tegeződnek. Amikor idekerültem, először egy akadémiai csoportban, villamosmérnök-hallgatóknak vezettem gyakorlatot, és akkor természetes volt, hogy közöttük megtartottam a munkahelyről hozott tegeződést. Igaz, az kis társaság volt, és persze én is fiatalabb voltam.

Ami utána motivált abban, hogy megtartsam a tegeződést, az volt, hogy én komolyan gondoltam, hogy munkatársak a hallgatók. Ma nehezen lehet elképzelni, de akkor ötven fővel indult az informatika szak, és a nagy előadások is tankörönként mentek.

A két félév Valószínűségszámítást például huszonöt-huszonöt fős csoportonként tartottuk, az egyik előadást Vetier tanár úr, a másikat én. Utána még jött az Információelmélet, tehát három féléven keresztül találkoztam, és voltam együtt huszonöt nagyszerű gyerekkel.

– Ez egy meghitt kapcsolat volt, most már persze ugyanezt nem lehet megcsinálni egy négyszázötven fős évfolyammal, de az akkor egy nagyszerű dolog volt, és én egy csomó mindent szeretnék ebből megőrizni. Tehát az, hogy tárva-nyitva van az ajtó, meg az, hogy szóbeliztetek, mind azért van, hogy évente legalább egy táltost megszerezzek az évfolyamból.

Úgy gondolom, hogy nincs szükségem a magázódásra ahhoz, hogy tekintélyem legyen. A feleségem azt szokta mondani, hogy én suttogva is tudok kiabálni. A három lépés távolságot meg senkivel sem akarom megtartani, mert éppen hogy közel akarok kerülni az egész évfolyamhoz; erre a tegeződés a megfelelő forma. Ha magázódunk, az eleve távolságtartás, de ha közel kerültem, akkor van esély, hogy azt az egy-két táltost kiválasszam.

– Mit értesz pontosan táltos alatt? Aki maximális pontszámú zh-t vagy vizsgát ír, az már annak számít?

– Nem, igazából nem a jó érdemjegy, hanem az eredetiség számít. Tehát én abban vagyok érdekelt, hogy kreatív gyerekekkel találkozzam. Az számomra deficit, hogy én ötvenhét évesen nem tudok olyan kreatív lenni, mint egy húszéves, ezért én keresem a kreatív hallgatót, és előtte alázatosan leborulok. Erre a magázódás nem alkalmas, azaz ha magázódom, akkor elveszítek embereket.

– És sikerül is megtalálnod a táltosokat?

– Igen, a honlapomon is találtok kettőt, azt a két srácot, akikkel együtt sörözök a fényképen. Az egyikük Linder Tamás, a másik Lugosi Gábor, Linder Kanadában, Lugosi Barcelonában egyetemi tanár. Van egy harmadik egyetemi tanár hallgatóm is, Vajda tanár úr. Arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy három olyan hallgatóm volt, akikből még életemben egyetemi tanár lett.

A fiatalabb generációkban is van – én úgy saccolom, hogy az informatika szakon most is nagyjából ötven – táltos, azaz olyan eredeti gyerek, akit bárhol a világon el lehet adni. Annak idején persze a táltosokat egyszerűbb volt kinevelni, mert ott volt ötven együtt, és a hozzáállásuk is más volt, mint a mostani ménesnek.

Most kezdtem tanítani egy új évfolyamot, és nekik is beszéltem erről. Ott is azt mondtam, hogy bizony, nehéz kinevelni azt az ötven táltost, amikor göthös a ménes.

Egyébként a legutóbbi ilyen táltos kitüntetést az egyetemi újság is lehozta: György András végig ötös volt az óvodától kezdve, most szeptemberben pedig a köztársasági elnök aranygyűrűs doktorrá avatta.

– A táltosok a szakirányos hallgatók közül kerülnek ki inkább, vagy alapképzésesekből is? Mivel többen vannak alapképzésen, előfordul, hogy szakirányon derül ki valakiről, hogy tehetség?

– Másodévesen kell velük találkozni, ha harmadévesként találkozom velük, akkor más tanszékek, más tanárok elszipkázzák őket, ezért nekem észnél kell lenni. Egy negyedéves hallgató nem fog idejönni, hogy adjak neki valamilyen matematikai problémát.

– De a heti négy óra előadás meg az egy zárthelyi és vizsga során hogyan derül ki valakiről, hogy tehetség?

– Például, ha valaki állva, kabátban húzza ki a két tételt, az annyira alulmotivált, hogy nem fog belőle semmi jó kijönni. Szóbeli vizsga van, nagyjából az ötösök közül kerülnek ki ezek az emberek. De volt olyan, aki elsőre négyest kapott, mert valamelyik definíciót nem tudta rendesen, és aztán jött javítani, vagyis ritkán előfordulhat olyan is, hogy valaki tehetség, de négyesre vagy hármasra vizsgázik. Nagyrészt azok az emberek a táltosok, akiket ambicionál, hogy a tárgy "poénját" visszaadják.

– Van egy olyan pletyka is, hogy aki nem tegeződve jön vizsgára, az eleve egy jeggyel rosszabbra számíthat.

– Nem. Az mondjuk furcsa, hogy bejön valaki az ajtón, hogy keresi a Győrfi tanár urat – mondom neki, hogy én vagyok –, merthogy ő Tömegkiszolgálásból most jött aláírásért, én meg mondom neki, hogy de hát ebben a félévben nem én tartottam a tárgyat, hanem a Győri Sanyi. Vagyis annyit nem tud, hogy ki tartja az előadást, és az ilyen ember, ha hozzám jön vizsgázni, akkor azt sem tudja, hogy tegeznie kell. Ezért még senkit nem buktattam meg, van humorérzékem.

– Viszont kettest nem lehet nálad kapni.

– Azt nem. Mindegyik kérdéssel kapcsolatban két fokozat van, az egyik az az, hogy tudja a lényeget, a másik az, hogy a bizonyítást tudja. Ha valamelyikből nem tudja a lényeget, akkor az egyes, tehát ebből a szintaktikából nem jön ki a kettes.

Másrészt meg muszáj volt egy automatizált dolgot kitalálni, mert volt, hogy utolsó vizsgaalkalomra kilencvenen jöttek. Ilyenkor osztályozni csak úgy lehet, hogy megnézem a papírt, és ajánlatot teszek, és ha a papíron az egyik kérdéssel kapcsolatban nincs semmi érdemleges, vagy hülyeség, akkor az egyes. De ezt tudják is, aki így adná be a lapot, az tételhúzás után általában már adja is az indexet, tehát ez a része is automatizált a dolognak.

– A futball VB alatt is voltak vizsgák, amikor is vizsga közben is mentek az irodádban, a tévében a meccsek?

– Igen, mivel borzasztó unalmas, amíg a diákok bejönnek, tételt húznak és készülnek. Unatkoztam, és behoztam egy tévét. Természetesen ez egy lehetőség, ha én nézem a meccset, akkor sokkal nagyobb az esély, hogy puskáznak. A puskázás egyébként az, ami nagyon felbosszant. Azoktól szívesen vissza is vonnám a tegeződést.

Az az igazság, hogy szimatom van a puskázásra. Ha valaki ráncolja a homlokát, vagy figyeli, hogy én mit csinálok éppen, akkor világos, hogy a papírja alatt van valami. Igazából a rendszerváltáskor azt hittem, hogy a hallgatók megrendelőként lépnek fel az egyetemmel szemben, és kikövetelik a minőséget, kikövetelik azt, hogy rendes szakmát tanítsanak nekik, ne csak papírt kapjanak.

Különböző egyéb okok miatt a dolog teljesen elzüllött. Én nagyon szomorú vagyok, az egész TVSZ-től elszállok. Azt hiszem, hogy a kreditrendszernek így az égvilágon semmi értelme sincs. Csak akkor van, ha félévenként egyszer lehet vizsgázni. Van keresztfélév, így ha egy adott féléves teljesítmény a hallgató részéről nem elég, keresztféléven felveszi újból a tárgyat. Ez szerintem nem minőség, így nem lehet egy szakmát megtanulni, ez a teljes züllés.

Én Kari Tanács tag vagyok, de nem vagyok hajlandó egy TVSZ-t elolvasni, nem is nagyon tartom be, de vigyázok arra, hogy jogilag azért ne fogjanak meg. Azért nincs értelme, mert ha végez valaki, és elmegy dolgozni, akkor nem mondhatja azt, hogy "írtam egy programot, ha nem jó, akkor szóljatok, majd akkor még egyszer nekiállok", úgy, mint az egyetemen a tantárgyaknál. Főleg azért veszélyes ez, mert az informatikánál abban a pillanatban nem derül ki, hogy az illetőnek a produktuma silány, csak sokkal később, amikor már egy csomó egyéb kárt is okozott. Nem véletlen, hogy szoftverrendszerek egymás után mennek tönkre, és rengeteg kárt okoznak.

– De nem teljesen ugyanaz, hogy valaki utóvizsgázik, vagy éppen rossz szoftvert készít.

– De gondold meg, hogy eljönnek hozzám háromszor vizsgázni, és arra játszanak, hogy hátha úgy húznak, hogy átmennek egy hármassal. E mögött nincs tudás. Így nem lehet szakmát elsajátítani, ezzel a módszerrel legfeljebb intelligens rendszergazda lehet valaki.

Egyelőre még a piac nem telített, tehát az intelligens rendszergazdára nagyon nagy szükség van, de az igazi informatikus munka mégiscsak egy szellemi produktum. Új terméket, szolgáltatást bevezetni, megtervezni, üzemeltetni, és főleg ezt nagyon nagy konkurenciaharcban megtenni csak kevesen képesek, alig néhánynak lesz munkája ezen a piacon. Aki nem profi, az ebben a versenyben nem fogja megállni a helyét, vagyis aki nem szedi most össze magát, az tíz év múlva munkanélküli lesz, vagy rendszergazda.

– Mi a megoldás szerinted? Kevesebb embert kellene felvenni?

– A nagy létszámra szükség van, mert az egyetem különben pórul jár pénzügyileg. Viszont nagyjából két év után el kellene ágaztatni az oktatást úgy, hogy mondjuk a kétharmad hallgatóság három és fél év után kap egy BSc diplomát, a maradék egyharmad pedig bent marad, és ötödik év végén kap egy BSc–MSc diplomát. Ez lenne szerintem a kétlépcsős képzés.

A puskázásokra visszatérve, valamelyik évben, úgy tudom, volt valaki, aki itt felejtette a puskáját, és te ezután írtál az évfolyamlistákra, hogy jelentkezzen az illető.

Valaki az asztal lába mögött otthagyta a puskáját. Kézzel volt írva, és nagyjából emlékeztem is a srácra, vigyorgó pimasz képe volt. Gondolkodtam is azon, hogy előveszem a zárthelyiket, és a kézírás alapján visszakeresem. De aztán mégsem tettem, mert nagyon föl szokott bosszantani az ilyen, majdnem nekimentem egyszer a sorompónak az autóval egy ilyen eset után.

Egy másik srác még bent volt, és neki mondtam, hogy írja föl az évfolyamlistára, hogy át fogom nézni a zh-kat. Ekkor tudtam meg, hogy Szialacinak hívnak, mert ő úgy küldte a levelet, hogy "a Szialaci üzeni, hogy az, aki ottfelejtette a kézzel írt puskát, jelentkezzen".

Nem akartam visszavonni a hármast, csak kedvesen szerettem volna beszélgetni vele. Nem jelentkezett az illető. A puskázással kapcsolatban én a TVSZ-t ott sértem meg, hogy ha valakit puskázáson kapok, azt nem vagyok hajlandó még egyszer vizsgáztatni abban a félévben.

– Nem volt még ebből probléma?

– Nem, ilyenkor azt mondom, hogy nyugodtan jelentsenek föl a dékánnál.

– Akkor egy kicsit beszélgessünk életrajzi dolgokról! Hercegfalván születtél, ha jól tudom, ez Fejér megye. Hogyan kerültél Budapestre?

– Székesfehérvárra mentem gimnáziumba, aztán az ELTE-n tanultam, ahol nagyon jó életem volt, egyáltalán nem szakadtam meg a tanulásban, végigrokiztam az öt évet. Az Eötvös Klubban voltam rendező, amikor még az Omega fehér ingben és nyakkendőben játszott minden szerda-szombaton ott, ahol a mostani Centrál Kávéház van.

– Puskáztál?

– Nem.

– Valóban? Egyszer sem?

– Nem volt rá szükségem. Az az igazság, hogy én benn voltam minden órán, és olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint például Hajós György, Turán Pál, Császár Ákos. Ha hozzájuk én bementem órára, akkor nekem nem kellett tanulni.

Fizikából hasonló volt a helyzet, máig büszke vagyok, hogy elméleti fizikából az összes jegyem ötös volt. Ezeket a tárgyakat, és a mostani Információelméletet sem tanulni kell, ha megérted a feladatot. Egy értelmes gyerek, ha megérti a feladatot, akkor nem bukhat meg. Én általában a feladatot, a gyakorlati problémát nem hallom vissza, és a puskán sem azt látom.

– Talán ez az egész azért van, mert az egész alapképzés elméletcentrikus.

–Az, hogy egy adattömörítési algoritmust nem hallok vissza, az nem ettől függ. Nem értem meg, hogy képtömörítésből vagy videótömörítésből, beszédtömörítésből miért bukik meg egy informatikushallgató. Ez nem függ attól, hogy valaki megtanulta-e az analízist, vagy tud-e integrálni.

– Viszont ez az anyagrész nagyon kis része a teljes anyagnak.

– De ha egyetlenegy gyerek megbukik videótömörítésből, az is sok, és érthetetlen számomra. Az azt jelenti, hogy nagyon nem érdekli a saját szakmája, mert a videótömörítés meg a képtömörítés azért mégiscsak a szakmájának a része. Annyi fáradságot nem vesz, hogy elolvassa a könyvben, amikor pedig kérdezem, hogy miért, akkor a válasz az, hogy "mert az hat oldal hosszú".

– Rengetegszer voltál külföldön, ha jól tudom.

– Nagyrészt külföldiekkel dolgoztam együtt. Sok időt nem töltöttem kint, maximum két hetet, de rengeteg helyen. A külföldi egyetemeken a hallgatók hozzáállásában egészen mást tapasztalok, mint itthon. Nem véletlen, hogy sokkal több hallgatóval dolgoztam külföldön, mint itthon. Ha felajánlottam nekik valamilyen együttműködést, akkor sokkal több lelkesedést tapasztaltam, mint itthon. A cikkeim, meg a könyveim szerzőtársainak a nagy része is külföldi, a legtöbb belgiumi.

– Sztochasztikus szörföző vagy?

– Nem, meghatározott dolgokat keresek, igyekszem célirányosan használni az Internetet.

– Visszatérve a focira, csak rajongó vagy, vagy űzöd is?

– Amíg koleszos voltam, grund jelleggel fociztam, de most már nem. Régen még jobban szerettem, amíg tényleg jó volt a magyar foci, mondjuk Farkas, Göröcs, Albert idejében.

Majd nem mutatom meg a feleségemnek ezt a cikket, de elmondom, hogy mennyire komolyan vettük a szurkolást. Ő Dózsa drukker volt, én meg Vasas. Egyszer itt volt a Manchester United egy kupameccsen, és 3:2-re vezetett az Újpest, viszont végül 4:3-ra kikapott.

A meccs után, este, az ágyban én azt találtam mondani a feleségemnek, hogy ezek kutyaütők, aki 3:2-ről kikap, az nem érdemli meg a száraz kenyeret sem. Erre a feleségem úgy bedühödött, hogy lelökött az ágyról.

– Más sportok, hobbik?

– Tánc volt addig, amíg volt rá alkalom. Néha még most is, ha meghallok egy jó nótát.

Az igazi hobbim a matematika. Nekem az a játékszerem. Egy-egy többnapos ünnepen szenvedek, mert többé-kevésbé a családom elzár tőle, bár most már tudomásul veszik, hogy a legjobban teszik, ha ilyenkor békén hagynak.

Ha valamire ráharapok, akkor nincs hétvége, nincs éjszaka, muszáj végigkövetni. Ez a legnagyszerűbb dolog, ha valakinek a munkája és a hobbija egy és ugyanaz.

– A tavalyi Gyűrűavató Szakesten rengeteg nótát énekeltél. Honnan ismered őket?

– Szeretek nótázni. Falun nőttem fel, parasztgyerek mit tudjon, ha nem nótázni? Katona nem voltam, mert az emberek többsége ezeket a dalokat a katonaságnál tanulja meg, de nekem ezt sikerült megúszni.

– Hogyan?

– Akkortájt vezették be, hogy egyetem előtt el kell menni katonának, ekkor egy év, utána meg két év volt a katonaság. Sovány voltam, és van egy standard, vagyis az adott magassághoz tartozó testsúly, ami alatt eltanácsolnak. Én a száznyolcvan centimhez voltam ötvenöt kiló. Egyetem előtt minden évben besoroztak, és mindig elküldtek, mondván, hogy hízzak még.

Mígnem aztán 68-ban már nősülés után mentem sorozásra, mivel harmadév után megnősültem. A feleségem 15 éves volt, én 18, amikor megismertem. Akkor látták, hogy a nősülés miatt változtak az adataim, amire azt mondták, hogy "fiatalember, maga már nem fog meghízni". Így békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra behívható besorolást kaptam, aztán valahogy elkeveredett a kartonom, tehát mázlim volt.

– Felmerült az előbb Győri Sándor neve. Ő volt az, aki az egy évvel ezelőtti HK-választásokkal kapcsolatban egy levelet tett közzé, amelyben igencsak támadó hangvételben írt a Hallgatói Képviseletről.

– Ő egy nagy harcos, nagyon sok levelet ír, nagyon sok hivatallal küzdött. Mindenki maga osztja be az idegi tartalékait, meg a türelmét, de én, mint magánember azt tanácsoltam neki, hogy ilyesmivel ne foglalkozzon, mert jobb lenne, ha a doktoranduszi kutatásaira koncentrálna.

Nem akarom visszafogni, hogy a dékánnal, rektorral, vagy a miniszterrel levelezzen, csináljon, amit akar, de nem vagyok hajlandó erről különösebben véleményt mondani.

– És mi a te véleményed a HK munkájával kapcsolatban?

– Konkrétan nincs véleményem a mostaniakról. Általában én jobbnak tartottam az én időmben az állapotokat, amikor ugyan nem volt igazi diákönkormányzat, és nem veteránok voltak a képviselők. Lehet, hogy most éppen nem sok a veterán, úgyhogy inkább azt mondom, hogy tulajdonképpen annak örülnék, ha a teljesítményüket tekintve mintahallgatók lennének a diákönkormányzatban.

– Tanulmányilag?

– Általában az egyetemhez való hozzáállásukkal, saját produktumukkal példát mutatnának az évfolyamnak, igen, tanulmányokkal, TDK-val és egyéb hasonló módokon.

– Ilyen is van a képviselők között, azonban nem gondolod, hogy mindkettőre nem biztos, hogy van kapacitása egy hallgatónak? Azaz a képviselőségre, és a kiemelkedő tanulmányi eredményre.

– Nem tudom, szerintem, ha ez így lenne, akkor komolyabban vennék a diákönkormányzatot a hallgatók.

– Miért, most talán nem veszik komolyan?

– Inkább azt mondom, hogy furcsán működnek. Nemrég volt a Kari Tanácson egy TVSZ-módosítási javaslat azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabályozzák a záróvizsga körüli dolgokat.

Volt egy passzus arról, hogy valamilyen módon szankcionálni kellene azt a témavezetőt, illetve bírálót, aki nem megy el a záróvizsgára. Az egyik képviselő azt javasolta, hogy ilyen esetben a tanszékvezető indítson fegyelmit a témavezetővel szemben. Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne szóljak bele, de elhatároztam már korábban, hogy TVSZ-szel nem vagyok hajlandó foglalkozni.

Egy hallgatót a TVSZ nem tud rákényszeríteni arra, hogy rendesen teljesítsen. Ha ennek a legvégén a témavezető rühell bemenni a záróvizsgára, mert szégyelli azt a produktumot, amit diplomatervként letettek az asztalra, akkor őt kukoricára kellene térdepeltetni? Nagyon féloldalas a dolog, ha a tanártól követelünk, de a diákoktól nem.

A TVSZ másból sem áll, mint, hogy hogy lehet ezt az öt évet nyolc-kilenc év alatt ellébecolni, úgy, hogy nem csinálok semmit. Ha a diplomaterv jó, akkor én büszkén odamegyek, mint témavezető.

– Elég hihetetlenül hangzik, hogy előfordul a Műegyetemen, hogy egy diplomaterv alacsony színvonalú.

– Sajnos zömmel ez fordul elő, ameddig az én szemem ellát. Nem igazán büszkék a témavezetők a diplomamunkára, általában azért megdicsérik, és sosem fordul elő, hogy azt mondják, hogy ez nem produktum, tehát az értékelésben is van egy infláció.

A mostani Információelmélet hármasért tíz évvel ezelőtt megbuktak, de hát egy egész évfolyamot nem lehet kivégezni, így nekem is engednem kell a követelményekből.

– Az egész interjú során többször előhoztad az oktatás hibáit. Szerinted tényleg ennyire reménytelen a helyzet, vagy azért van megoldás?

– Az a baj, hogy az egész magyar iskolarendszer nagyon lent van. Őrület, hogy az egyetem előtt megszűnt a felvételi. A tanító néni a középiskolában mindenből ötöst ad a gyereknek, aki duplázza a hatvan pontot, és bent van az informatika szakon.

Így már középiskolában sem lehet motiválni a diákot. A középiskola elzüllött, és ez érezteti hatását az egyetemeken is. Nincs elit egyetem, a felsőoktatás egységesen lement, az egész padlón van. A középiskolákban talán még egységesen nem ez a helyzet, ott még van néhány, ami jó. A szülők, akik ezt komolyan veszik, azok kiverik a 10-12 éves gyerekből, hogy felvételizzen és bekerüljön egy-egy jobb iskolába. Ott még van motiváció, van még néhány jobb iskola, de ezek nem tudják megváltoztatni a helyzetet.

Úgy gondolom, hogy a mi életünkben a magyar köz- és felsőoktatás már nem javul, és ez nagyon nagy baj. Főleg a középiskola lezüllése miatt, mert akkor a felsőoktatáson még ilyen trükkökkel, mint a kétciklusú képzés sem lehet segíteni.

A hallgatói mobilitással is nagyon nagy baj van. Nagy bajnak tartom azt, hogy ha valaki rossz helyre születik, akármilyen okos, tehetséges, nem kerülhet be egyetemre. Szomorú vagyok azon, hogy ha veszünk egy átlagos magyar családot, két átlagkeresetű szülővel, az nagyjából együtt kétszázezer forint bruttó. Ebből ma nem lehet eltartani két egyetemi hallgatót.

Ez az átlagos réteg a társadalom nagyon nagy részét lefedi. Ha már egy gyerek továbbjutása sérül, az is nagyon nagy baj, és ez sajnos tömeges. Én egy parasztgyerek vagyok, ha most lennék fiatal, a húgommal, aki két évvel fiatalabb, nem kerülhettünk volna be az egyetemre.

Talán én igen, mert én voltam az idősebb és a fiú. Ráadásul én akkor teljesen önellátó voltam, azzal, hogy rendesen teljesítettem, ingyen volt az étkezés, a kollégium, kaptam ösztöndíjat, annyit, hogy hazulról egy árva fillérre nem volt szükségem. Ennek az én életemben a közelébe sem fogunk érni. A mai ösztöndíj zsebpénznek elég.

– De tehetségekből is egyre kevesebb van, nem?

– Van egy elméletem, miszerint a hat éves kor a kreativitás csúcsa, onnét már csak lefelé megy a szekér. Csak abban különböznek az egyes hatévesek, hogy van, aki putriba születik, illetve van, aki egy több ezer kötetes könyvtárba, ahol apuka a megfelelő korban leveszi a könyvet a polcról, és odaadja a gyereknek.

A múlt héten Heller Ágnes a Mindentudás Egyetemén arról beszélt, hogy a modern társadalom fő ismérve az esélyegyenlőségre való törekvés. A fő bajom az, hogy ez a törekvés gyengül, és nem erősödik.

Kereskényi Balázs, Horváth Gergely