Budapesti Szkeptikus Konferencia – 2004. február 28.

BME Fizikai Intézet F29-es terem

A konferencia érdeklődés hiányában elmarad! Vagy az az apátia-konferencia? – ezt a rosszul elsütött viccet mondta szobatársam, mikor elindultam a rendezvényre. Sajnos néhol a rendezvény is inkább egy rosszul elsütött viccnek tűnt, mint konferenciának.

A délelőtti részen sajnos nem voltam jelen, erről nem tudok mit írni.

A délutáni programot Hraskó Péter nyugalmazott egyetemi tanár a Casimir effektusról tartott előadása nyitotta. Ez a jelenség az egyesek által vákuumenergiának nevezett energiafajta, ezt írja le. Lényege az volt, hogy bár létezik a jelenség, effektív energiakinyerésre nem valószínű, hogy valaha lehet használni, annyira kicsi erőt képvisel (nanonewton nagyságrendűt).

A következő előadás laikusok számára is érthetőbb, sőt élvezhetőbb volt, bár a konferencia témáját némiképp ütötte. Magyar Tamás, a Magyar Szabadalmi Hivatal osztályvezetője tartotta Világmegváltó találmányok címmel. Az előadás nagyobb része a Hivatal felépítéséről, működéséről, a szabadalmaztatás menetéről szólt. Ez, bár kétségkívül érdekes, semmi különöset nem mesélt szkeptikusságról, világmegváltásról. Végül azért hallottunk pár érdekesebb találmányról, de ez csak kis részét tette ki az egyébként élvezetes előadásnak. Ami igazán tetszett, az előadás utáni beszélgetés volt, bár nagyobb részben szintén nem kapcsolódott a konferencia témájához. Arról folyt a vita, hogy a feltalálónak kötelessége megmutatni találmánya működőképességét, hitelét, újdonságát, vagy a Szabadalmi Hivatal bíráinak kell ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Ez utóbbi a jelenleg elterjedt, és a többség szerint ez a helyes út/mód. Ami meglepőbb volt, hogy az elmúlt 25 év során hatszáznál is több szabadalmi kérelem érkezett örökmozgóra. Ami még meglepőbb, hogy ebből közel húszat el is fogadtak, igaz, a szabadalmi leírásból ki kellett venni minden utalást a perpetuum mobiléra. A szabadalom fogalma ugyanis arra vonatkozik, hogy valaki(k) új, újszerű eljárásokat talál(nak) ki, fedez(nek) fel, nem pedig azok gazdasági (és egyéb) létjogosultságára. Így az USA-ban bejegyzésre került egy a fagylalttölcsér forgatására tervezett, elektromotorral felszerelt kis eszköz.

A találmányok után a legélvezetesebb műsor következett; Molnár Gergely, művésznevén Jupiter, bűvész. Lenyűgöző trükköket mutatott be, egyetemi tanárok ültek az első sorokban, és csak ámultak-bámultak. Ahogy mindenki más. A trükkök olyan jelenségek felé voltak kihegyezve, melyeket médiumok szoktak bemutatni. Teljes siker, hibátlan műsor, nagyon profi előadásmód.

Ami a délután legérdekesebb részévé vált, az most következett; Egely György emelkedett szólásra. (Egely az az ember, aki parajelenségekkel, "tiltott találmányokkal" és minden olyannal próbál tudományos igényességgel foglalkozni, amire a hivatalosan elfogadott tudomány még nem talált magyarázatot. Szélmalomharcot vív, de nem hátrál.)

–Ha ön itt most egy tojást tojik, akkor minden tyúk szélhámos? – kérdezte a bűvésztől. A komolytalannak tűnő kérdést sokkal komolyabb követte: Uri Geller került elő. Egely mesélt egy esetről, amikor vett egy zacskó retekmagot egy mezőgazdasági boltban, majd ezt Geller tenyerébe öntötte, ahol pár másodperc alatt két mag szemmel láthatóan csírázni kezdett. Itt meg kell jegyeznem, hogy Egely nézeteit lehet vitatni, ám azt senki nem mondhatja rá (és nem is mondta), hogy hazudna. Teljességgel elhiszem, hogy ő mindezt látta. És ahogy őt is, ugyanúgy engem is érdekel, mi lehet ennek a hátterében, miként volt mindez lehetséges.

Molnár Gergely itt egy pillanatra vesztett magabiztosságából, ám pár másodperc gondolkozás után közölte, hogy az ilyen csíráztató trükköt már a 19. századi bűvészkönyvek is leírták. Várható volt a kérés: mondja el, mutassa be! Egyikre sem került sor, mondván, a mai bűvészet jócskán meghaladta azt a szintet, ez ma már nem "élő" trükk. Ekkor egy lófarkas fiatalember emelkedett szólásra, akinek nevére sajnos nem emlékszem, de azt tudom, hogy Randi-díjas (a díjat James Randi, parafenoméneket leleplező bűvész alapította, és azok kapják, akik valamilyen hasonló "csalást" lepleznek le). Ő kérte fel a bűvészt, hogy valamikor a jövőben, megfelelő előkészületek és felkészülés után mutassa be a trükköt. Elutasító választ kapott, mondván: "Nekem nem érdekem ezt megtanulni és bemutatni!"

Számomra ezzel sajnálatos módon hitelét vesztette a bűvész, aki előhozakodott azzal, hogy ő Uri Geller minden trükkjét tudja, illetve hogy Geller egy feltörekvő brit bűvészként kezdte, akit menedzsere tett azzá, aki. Egely ekkor még nem adta fel, tovább próbálkozott. Említett egy publikációt, amelyben egy acéldarabot, amit egy parafenomén (bár ő ezt a kifejezést nem használta) meghajlított, mikroszkóppal megvizsgáltak, és az acél felületén megtalálható volt az ujj bőrredőinek lenyomata.

Erre egy idősebb, szintén ismeretlen, ám meglehetősen agresszív úriember hangosan felhördült:

–Hol? Hol jelent ez meg?

–Az egyik kö... – kezdett volna bele Egely higgadtan a válaszba, de nem tudta befejezni, mert "beszélgetőtársa" nem engedte, és azt kérdezte, kik vizsgálták be. Mivel számára is ismert név, egy műegyetemi oktató neve hangzott el, lecsillapodott.

Egy nyugodtabb hozzászóló azonban nem engedte Egelyt győzni, elmondta, hogy ha az ember bőre megfelelően savas, akkor az korróziós nyomokat képes okozni, ami a leírt jelenséget produkálja. Erről a jelenségről én nem hallottam, létét azonban nem vonom kétségbe, Egelynek pedig nem adtak érdemi válaszlehetőséget, hogy megvédje álláspontját, pedig talán érdemes lett volna. Ami sajnos nekem is később jutott eszembe: meg kellett volna kérdezni, mekkora volt az az acél, mert ha elég masszív ahhoz, hogy egy ember ne tudja meghajlítani saját erőből, akkor Egely úrnak mégiscsak igaza volt. Ezen bizonytalanság ellenére én magamban nem tudtam igazat adni a szkeptikusoknak; egy mégoly kicsi acéldarabot is nehéz meghajlítani, és nem tudom elhinni, hogy az ehhez szükséges erő kifejtése ne tűnt volna fel a kísérletet felügyelő személynek.

Következett Vágó István, Egely pedig elment. Vesztett, de minden tiszteletet megérdemelt: az ellenségei közé jött el.

Vágó István Härtlein Károly tanár úrral beszélgetett volna, azonban eleinte maga beszélt, később inkább a közönség által feltett kérdésekre válaszolt. A kissé giccses felvezető és a közönség kötelezően felhangzó nevetése engem a kisegyházak prédikációira/istentiszteleteire emlékeztetett. A prédikátor (Vágó) kinyilatkoztatja a nagy bölcsességeket, a nép pedig kötelezően bólogat, felnevet, egyetért.

Szerintem nagyon ironikus volt, hogy Vágó említett egy postaládájába bedobott szórólapot, amin 1190forintért hirdettek utat az Attila-dombra, hogy ott feltöltődjön energiával. Sajnálkozott, hogy nem találta meg a hirdetést, mert elhozta volna megmutatni. Ekkor Härtlein tanár úr előhúzta zsebéből a szórólapot. Nyilván lehet véletlen, nyilván mindketten készültek a beszélgetésre, nyilván ezer dolog összejátszott, amiért így jött ki a lépés, mégis az ötlött eszembe; ha ez nem intő jel afelé, hogy parajelenségek létezhetnek, akkor ők vakok. Azonban más is volt még a tarsolyban. Ismét egy számomra ismeretlen ember emelkedett szólásra. Ősz hajú, tiszteletre méltó ember volt, olyan szkeptikus, aki saját szkeptikusságában is kételkedik. Olyan, aki mer gondolkodni. Azt mondta: mivel egy olyan erőről lehet szó, amit egyáltalán nem ismerünk, nem tudjuk, miből, honnét jön, ezért nem is lehetünk képesek műszerrel mérni. Ellenben beszélt azokról a népi tapasztalatokról, melyek szerint a tehén az istálló egyik sarkában jobb tejet ad, mint a másikban. Mely szerint a ház bizonyos pontján a macska szeret feküdni, másikon a kutya. Olyan jelenségről beszélt, amit a tudomány nem ismer, de az ökör igen. Olyan kísérletet vázolt fel, amiben a műszerek biológiai lények: emberek, állatok, és elég nagy számú mérést kell végezni, melyekben a statisztikai szórás már csak elhanyagolható szerepet játszik. Itt utalt Füstöss tanár úr délelőtti, földsugárzásról szóló előadására, akinek reakcióit ekkor kezdtem el figyelni. A hozzászóló példaként még említette, hogy elment Gyurcsok Józsefhez, mikor fájt a térde. (Gyurcsok a legismertebb és legvitatottabb magyar természetgyógyász, aki paranormális erők segítségével gyógyít.) Szkeptikusként ment el. A mester a térde fölé tette a kezét, de közben titkárával beszélt a kommunális szolgáltató aktuális problémáiról. Két perccel később felállhatott, de annyira elgyengült, hogy meg kellett támaszkodnia a falban. A térde azonban rendbe jött. Füstöss tanár úr elismerően bólintott a közbevetésre, és kérdőn pillantott Vágó Istvánra.

A pulóveres prédikátor közölte, hogy ő is ismeri ezt az elgyengülő érzést, de ő először nyolcadikas korában érezte – egy nő láttán. Aztán akkor, amikor érettségizett. A hallgatóság kötelességtudóan felnevetett, két ember azonban nem. Szerintem mindenki tudja, kikre gondolok. Sajátságos értelmezést nyert azonban Gyurcsok szerepe is; a hozzászóló nyilván láttára gyengült el:

"Ott állok a nagy, félelmetes gyógyító mester előtt, persze, hogy összeszarom magam."

Vágó úr hozzászólását nem kommentálom, mindenki ítélje meg, mennyire illik ilyet mondani egy nálánál cirka húsz évvel idősebb ember észérvekkel alátámasztott megjegyzésére.

Én a magam részéről úgy éreztem, nem érdemes tovább maradnom. Hogy az ellenfelet nem engedik szóhoz jutni, már azt is sportszerűtlennek tartottam, de hogy egy társukat is kinézik, és jóformán lehülyézik...

Nem voltam/vagyok igazán híve a parajelenségeknek, de ellenfele sem. Egely úrral sem ápolok semmiféle viszonyt. De azt kívánom, sikerüljön neki, amit szeretne, mert akkor vége szakadhatna ezeknek a parttalan vitáknak. Bár ezt a konferenciát nem nevezném vitának. A vitában figyelünk a másik oldalra is.

Kokas