Innováció – ahogy Ők látják

A Nemzeti Fejlesztési Hivatal felkérésére a "Magyarország jövőképe" sorozatban került sor egy mini-konferenciára az Élet és Irodalom hetilap szervezésében január végén. A program célja az volt, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményezzen az innovációval kapcsolatos legfontosabb kérdésekről. Miként lehetne kiválasztani a jövő innovációs témáit és szervezeteit, amelyeket érdemes közpénzből támogatni. A húzóágazatok mellett vajon mi várhat a többiekre, miként kellene hatékonnyá tenni az innovációt, át kell-e alakítani a kutatás-fejlesztés mai intézményrendszerét? A tudományos élet és az ipar számos kiemelkedő személyisége jelen volt, és nagy szerencse, hogy egy kedves barátom révén én is hozzájuthattam egy meghívóhoz.

A konferencia az egyik biztosítótársaság igen előkelő tanácstermében kapott helyet, és az igazgató köszöntője után Havass Miklós, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének volt, és a Számalk jelenlegi elnökének bevezető előadása következett. Beszédében abból a feltevésből indult ki, hogy a jelenlegi állami és uniós előirányzatok szerint a következő 8 évben mintegy 12500 milliárd Forint juthat kutatásra és fejlesztésre hazánkban. Ez azonban számos alapvető kérdést vet fel. Mit lehet, és mit kell kezdeni ennyi pénzzel? Mit tudnánk ígérni a támogatásért cserébe? Egyáltalán ki ígérhet bármit is? Kinek csinálnánk Magyarországon K+F ipart? Lehet-e az egész szétosztást állami irányítással és állami megbízásokon keresztül végezni? Milyen szolgáltatásokat jelentene mindez? Mi lenne a K+F gyakorlati haszna? Hogyan alakulnak majd kapcsolataink Európával? Lehet-e egyetlen régióvá összevonni Európát? Szabad-e egyetlen kiemelt nemzetközi kutatóintézetet létrehozni? A tudományos társaság befolyásolhatja-e folyamatokat? Havass Miklós szerint ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása feltétlen szükséges ahhoz, hogy megfelelő módon fejlődhessen nálunk a K+F, és legalább részleges válaszokat várt a meghívott előadóktól.

Elsőként Kroó Norbert, az MTA főtitkára fejtette ki véleményét. Szerinte Magyarországon is sikeresen alkalmazható lenne a jól bevált finn vagy az ír módszer, amely külső szakmai elbírálás alapján szélesebb körben támogatja a kutatásokat. Nagyon fontos, hogy mind az akadémiai kutatóintézetek, mind a kutatóegyetemek autonómiája megmaradjon. A támogatásra alkalmas témákat semmiképp nem autokratikusan, más példákat másolva vagy technológiai előretekintés nélkül kell kiválasztani. Véleménye szerint a jövő legkiemelkedőbb kutatási területei a közlekedés, a környezetvédelem, az energetika, az informatika, a nano-technológia és a biotechnológia lesznek.

A következő hozzászóló, Csapody Miklós, a GE főtanácsadója volt, aki kiemelte, a kutatás-fejlesztés tervezése során semmiképp sem szabad politikai ciklusokban gondolkodni, ugyanakkor a nagy kockázati tényező miatt mindig is szükség lesz az állami segítségnyújtásra.

Csermely Péter, a Kutató Diákokért Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy milyen fontos az innováció-központú tehetséggondozás. Magyarországon több olyan "inkubátorházra" lenne szükség, amely odafigyel a fiatal tehetségekre, szellemi és anyagi támogatásban részesíti őket, valamint erősíti a társadalmi bizalmat. Fontos, hogy ezekben az intézményekben oktassák a későbbi boldoguláshoz szükséges menedzsment és vezetési ismereteket is.

Ifj. Duda Ernő, a Magyar Biotech Szövetség elnöke arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy hazánkban az alapkutatást folytató kutatóintézetek a hiányzó támogatást az innovációra szánt keretből egészítik ki, ezáltal még nehezebb a dolga az újonnan alakuló innovatív cégeknek. Pedig ha a lehetőségek adottak lennének, minden bizonnyal nagyobb számban jelennének meg ezek a cégek.

Pap László, a BME - HIT tanszékvezetője szerint az egész K+F kérdést politikamentessé kéne tenni, és a támogatásra szánt projektek kiválasztásának a hagyományok, a tudományos eredményesség és a szakmai elégedettség alapján kellene végbemennie.

Siegler András, az Európai Bizottság igazgatója örömét fejezte ki, hogy végre Magyarországon is elkezdődött egy "lopakodó" paradigmaváltás, aminek következtében rendeződhetnek a K+F viszonyok. Pozitívan nyilatkozott a most elkészült innovációs törvényről, amely több jogot és lehetőséget biztosít majd az új szellemi termékek kitalálóinak.

Varga György, a 4T tagja azt emelte ki legnagyobb problémaként, hogy nálunk nincs személyi mozgás a K+F szféra és a vállalati szféra között, ami nagyban gátolja a fejlődést.

Vass Ilona, a Nemzeti Kulturális és Technológiai Hivatal elnökhelyettese volt a következő hozzászóló. Arról beszélt, hogy Magyarországnak végre ki kellene törnie, megtalálni azokat a területeket, ahol igazán sikeres lehet.

A felkért előadók sorát Bojár Gábor, a Graphisoft elnöke zárta. Duda Ernő megjegyzéseire vonatkozóan azt mondta, hogy az alapkutatás közfeladat, azaz bármilyen forrásból is, de igyekezni kell támogatni. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy csak azok tudják, mit kell, mit érdemes fejleszteni, akik maguk is benne vannak a kutatásokban, és kapják a visszajelzéseket. Ha egy külső szerv osztja szét a támogatásokat, az sosem lesz egészen hatékony. Végül egy személyes történeten keresztül arra világított rá, hogy az oktatás az, amelyre mindig szükség van, és érdemes lenne a Magyar oktatásba fektetni, amelynek a nemzetközi jó híre (most még) megvan.

Mivel a hozzászólások hosszabbra sikerültek a tervezettnél, nem maradt idő érdemi vitára, ami pedig célja lett volna az egész rendezvénynek. Az előadók sajnos nem kapták meg előre Havass Miklós kérdéseit, így nem is nagyon válaszoltak rá, inkább elbeszéltek egymás mellett, mindenki az innováció más-más aspektusát világítva meg. Bár nagyon sok érdekes dolog hangzott el, úgy érzem, nem sikerült a konferenciával átütő sikert elérni, mert ahogy ott is elhangzott, "Sokat beszéltünk már minderről, ideje lenne cselekedni"!

T.