Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Király Dénes (Dezső)

Impressziók – I.

még a számítógépnek is megvan rólam a véleménye...

Koncertajánló

Majzik Róbert (Mc)

Programozás egy napon keresztül – szervezői szemmel

A kezdetek óta van egy központibb téma, ami köré épül az adott év versenye. A legkellemesebb talán a LEGO-robotok összeszerelése, programozása, és betanítása (téglalabirintusban tájékozódás, vonalkódolvasás, tánc) volt.

Hét és fél perc

Felszereltségében, állapotában a BME legjobb, ivararányát tekintve éppen megfelelő (43% leányzó) koli.

Fegyelmi határozatok

"...egy félévre eltiltja tanulmányainak folytatásaitól."

II. 24 órás programozóverseny

Csajkovszkij Diótörőjére kellett a robotoknak táncot bemutatniuk

Kockafej rulez, jól

Jó ez így?

Gellért-hegy

Az egyik legszebb hely Pesten. Fenn állsz az egyik bástyán, lenézel, és látod, ahogy elterül alattad a város. Leülsz egy padra, és figyelsz. A csend és nyugalom kis birodalma. A magasból minden parányi. Pár pillanat után te magad is azzá válsz. Megszűnnek a gondok, a hatalmas tér, mint egy űr, elszippantja őket. Ekkor mindig elmélkedni kezdek. Ülök öt percet, tizet, egy órát – amíg jól esik. Néha rám sötétedik, de ez így van jól. Kétszer soha nem ugyanolyan. És mindig érdekes dolgok történnek, mint a mesékben – de ez egy másik történet. A mostani novella egy ilyen gondolkodásból született.

Egy padon üldögélek már vagy fél órája. Egy darabig a kilós kuglófot eszegettem, majd miután elfogyott, csak nézelődtem. Kis félkör alakú tér ez, jó pár paddal. A betonösvény, mint egy kígyó halad felfelé, no meg persze lefelé is. Tekintetem le, a Duna irányába vándorol. Még látom az alattam lévő fák csúcsát is. Teljesen beleveszek a látványba.

– Gyönyörű szép, nemde? – szólal meg a hátam mögül egy határozott, idős férfihang.

Összerezzenek, megfordulok, már amennyire tudok így ültömben. Egy középmagas öregúr szólított meg. Olyan régimódi, mégsem divatjamúlt, hosszú, térd alá érő fekete szövetkabátot viselt, fekete kalappal. Kezében sétapálca, vagy inkább egy bot. Arca kerekded, de nem kövér. Miután így végigmértem, már válaszolnom kellett, bár eredetileg egyáltalán nem akartam.

– Valóban szép – felelem.

– Csak Isten teremthet ilyen szépet – sóhajtja.

Szó nélkül vállat vonok, fordulnék vissza. Nem. Mégis megszólalok:

– Talán.

– Talán?

Nem akarok vitába bocsátkozni, meg tényleg ez a véleményem, így békítőleg válaszolok:

– Talán. De ki vagyok én, hogy ebben döntsek?

Az öreg szemében érdeklődés villan. Kezdek megijedni, a mai nyugis üldögélésnek, érzem, vége.

– Dönteni magában kell. Ott már döntött?

– Igen, de ez nem változtat semmit. Csak azt, hogy én, személyesen én hogy látom a világot.

– Hívő?

– Nem. De engedelmével visszafordulnék a tájhoz.

– Ez a baj a fiatalokkal. Hogy nem gondolnak át semmit. Nincs véleményük. Gyerekek... – folytatná, és menne tovább.

Csak menne, mert ez a pár szó, fiatalok, gyerekek, na, erre aztán harapok. Ha azt mondom, kicsi vagyok, hogy döntsek valamiben, úgy is gondolom. Azonban, ha más mondja azt, hogy még nem tudok dönteni, vagy helyettem akar valamit az érdekemben tenni, mert szerinte én még nem látom át a dolgot – akkor robbanok. Most is így történik. Visszafordulok, és válaszolok, nem hagyom továbbmenni.

– Valóban? – kérdezek vissza a kelleténél talán ingerültebben.

Ő is visszafordul. Halvány kis mosoly a száján. Lehet, hogy provokálni akart. Na mindegy. Akkor ez bejött.

– Ön szerint, ha nincs Isten, túlvilági élet, akkor mi értelme az egésznek? – kezdi a vitát. Vagy mindez értelmetlen? – mutat körbe.

– Létezik-e Isten? Nem hiszek benne, de ez nem döntő. Hogy így ne lenne értelme? Számomra pont így van. Ha a halál után tovább élek, ha újjászületek, bármilyen formában folytatódik létem, akkor nincs értelme.

Az öreg arcán egyre több az érdeklődés.

– Nem értem – feleli – ha mindennek vége, a halál után, teljesen mindegy, mit teszünk. Így a halál – mint gondolat –elviselhetetlen.

Én is kezdek belelendülni.

– Számomra nem. Ha nem lenne az életnek vége, akkor minden pillanat megismétlődne, így nem lenne értelme egyiknek sem. Ha végtelenszer megtörténik minden, döntésünk ugyanúgy lényegtelen. Ellentétben, ha minden csak egyszer, végérvényesen, visszavonhatatlanul megtörténik, akkor úgy értéke felbecsülhetetlen. Így válik fontossá például ez a beszélgetés is. Lehet, hogy egy év, tíz, vagy száz év után végérvényesen hatása, nyoma se lesz, de megismételhetetlenségében rejlik igazi értéke. Ezt vallom.

– Érdekes. És nehéz belekötni. De akkor mit kezd a halál tényével?

– A halállal? Félnem kell tőle, mert nem ismerem, mert végérvényesen eltöröl? Nem tehetek ellene semmit, így nincs mitől félnem. Gyakorlatilag tőlem függetlenül eljön, lezárja, értékeli életem. Ha mindennap úgy fekszem le aludni, hogy az a nap jó volt, akkor életem is jó lesz. Ha pedig így lesz – és teszek róla, hogy így legyen – akkor nincs mit megbánnom, bármikor is jöjjön el. Tehát nincs mitől félnem – elvileg.

Halkan felnevetett, de kissé erőltetten:

– Elvileg?

– Elvileg. Ha gyakorlatilag is így lenne, azt hiszem, nem beszélgetnénk. Csak mosolyogtam volna.

– Kíváncsi vagyok – felelte – a halál árnyékában is így beszélne-e?

– Egyszer már sikerült. Akkor gondoltam mindezt végig. És remélem, egyszer, a távoli jövőben is sikerül.

– Úgy legyen.

Az öreg eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Talán nem is volt. Vagy mégis?

Hajdupet