Emberek vagyunk

Mottó: agyamat elöntötte a vér, és csak akkor vettem észre,
hogy még mindig kézen állok

...Amint a nagy kopasz ember felállt a helyéről és megindult az ajtó felé, a környék felbolydult, mint egy méhkas. Bal oldalról a duci néni, a barna szatyorral, elkezdett nyomulni az üresen maradt hely felé. Jobb karjával a mellette álló embereket lökdöste, hevesen kapálódzva, bal oldalán pedig a barna szatyrát húzta végig az ott ülőkön keresztül. Jobb oldalról a sovány, alacsony, szemüveges nagymama vette célba a pihenés oltárát. Ügyesen surrant, szlalomozott a kapaszkodva álló emberek között, de még vagy másfél ajtónyira tartott a céltól, így nem adtam sok esélyt neki a győzelemre. A verseny még javában folyt, amikor a kopasz ember leszállt. A felszállók között, elsőként egy haragos tekintetű nagymama rontott be. Gyors körültekintés után észrevette a szabad ülőhelyet, botját és csomagját a hóna alá kapta, és egy szempillantás alatt ledobta magát oda, a körülötte ülők nagy örömére. Ekkora ért oda a duci néni, és a szemüveges nagymama is. Látványos mozdulatokkal fejezték ki sértődésüket, de ez a haragos tekintetű nagymamát láthatóan nem érdekelte. Arca felderült, és elégedetten mosolygott a körülötte állókra...

Fura figura zötykölődött a hetes buszon a minap. Az egyik egyes ülésben pihent, ölében sporttáskájával. Rövid ujjú poló feszült felsőtestén, rajta a "World Gym" testépítőkre utaló felirattal. Arcát ugyan nem láttam jól, de széles, izmos hátából és vastag, szálkás karjából ítélve nem tartozott a gizdák közé. A hatalmas tömegben öreg nénik garmadája vette körül, akik a délelőtti bevásárlásból igyekeztek haza megpakolt csomagjaikkal. Ilyenkor az öregek is türelmetlenebbek a kelleténél, már a felszállásnál is komoly harcot folytattak a jó pozícióért. Többségük célbavett egy ülőhelyet, még akkor is, ha az történetesen már foglalt volt, és addig lógatta csomagjait az ott ülő ölébe, mire az előzékenyen át nem adta a helyét. Izompacsirtánk azonban hajthatatlan volt. Üveges tekintettel bámulta az utca forgalmát, és szemmel láthatóan nem akart tudomást venni a sok fáradt nagymamáról. Az öregek, érthetően, zúgolódni kezdtek. Néhány nagymama akkurátus mozdulatokkal fejezte ki nemtetszését, és nemsokára egy klikk alakult, akik célbavették szavaikkal az ebadtát. – Miért nem adja már át az a fiatalember ott a helyet? – kérdezte egy fiatalabb nő hátulról. – Ilyen erős embernek futnia kellene a busz után – jegyezte meg a mellettem álló férfi. – Ezek a mai fiatalok! – kommentálták innen-onnan a jelenetet a mai öregek.

Biztos voltam benne, hogy a srác jól hallotta a rá zúduló szidalmakat. Öszintén szólva, nem lettem volna szívesen az ő helyében. Az öregek felháborodottsága nem csitult, ezért szégyellte is magát a szerencsétlen. Kisvártatva felemelkedett a helyéről, táskáját izmos vállára akasztotta, erőtől duzzadó karjával megragadta a kapaszkodót, másik kezével pedig elvett valamit a szék mellől és lassan az ajtó felé vánszorgott. A nénik, bácsik azonban hirtelen elhallgattak. Borzasztó volt a látvány. A fiú hónalját mankó támasztotta, mert a bal lába tőből hiányzott!

Ebinger Norbert