Előérzet

Rosszul sorrendezett nemlineáris emlékképek tűnnek elő. A kezem zsibbadni kezd, a fejem zúgni, és mindezt egyik pillanatról a másikra. Az Előérzet szokott így kísérteni, meg az a másik, a fordított irányú káromló műemlékezet.

És azalatt a tíz másodperc alatt, ami eltelt a sejtés és a bizonyosság között, megértettem, hogyan szivárog el a józan ész, és hogyan próbálok hiába menekülni a felismerés elől. Bárminek a felismerése elől, és a hiábavalóságot ez az újabb felismerés csak megerősítette...

Utána már mindegy volt, hogy mi történik, lebukott a tudat az idő kettős könyvelésével, amit oly sokszor végzett el sikerrel. Ha ki bírtam volna nyitni a szememet, akkor sem láthattam volna mást, csak az álmok primitív szimbólumait, a maguk elnagyolt logikájával, amely nem lázad a disztribúciók ellen, és a perspektívát is csak saját szórakoztatására használja.

Tintapacák terjednek szét egy négyzet alakú itatóspapíron, és NOHAB-ok mennek ki a városból Rákosfalva felé, örökkön tartó délután van, és a felhőfoszlányok már nem rohannak, csak úgy tesznek, a Napot meg hiába keresnéd az égen, a mélyzöld rácson állva nézem az alattam elterülő semmit, de semmit sem látok ott...

Persze nem volt drámai beájulás, pillanatok alatt lepergő élet, meg ilyesmik. Egy pár másodperc múlva már nyoma sem maradt az egésznek, és csak egy kicsit meglepettnek tűntem, pedig hát az voltam a legkevésbé.

lsp