Törd át korlátaid!
Először nem éreztem a sikoltó őrületet. Csak amikor átszakítottam a szalagkorlátot, akkor dőltem hátra megkönnyebbülten. Nem, nem akartam öngyilkos lenni, baleset volt, valahogy mégis csalódott voltam, amikor egy kórházban egy villódzó neonlámpa fényét pillantottam meg...
...a kerítés alsó deszkái felhajlottak, mintha függönyt hajtana fel egy láthatatlan kéz. A kerítés egyébiránt egy kör alakú üres területet vett körbe, ami fájdalamasan ismerősnek tűnt.
...a szalagkorlát, a kör alakú út...
Nem tudom, vajon ugyanabban a testben vagyok-e, mint azelőtt, vagy valaki újat készített nekem, nagy gonddal újraépítette, vagy csak véletlen...
Olyan elveszve érzem magam, ha felüljárók alatt üldögélek. Nem, biztos, hogy nem a régi.
...ahogy hajlottak a deszkák, mintha csak oda lettek volna festve...
Nos, nem tekintem magamat "halálból visszatérő"-nek. Voltaképpen pont ellentétesen viselkedem minden ilyen irányú sztereotípiával. Állítólag vidámnak kell lennem és bölcsnek, és olyan tudásvágy kéne, hogy fűtsön, mint soha ezidáig.
Az utcákon sétálok estefelé. Zavar a dolgok felfoghatatlan sokszínűsége, csöndes teázókba ülök be az időt múlatni, ahol szól ugyan valami zene, de nem próbálja meg a tudatomba erőltetni magát. Akkor érzem jól magam, ha semmi különös nem történik.
Sőt, hiszem, hogy semmi különös nincs se odaát, se itt. Erről elég nehéz lenne bárkit is meggyőznöm. Az első pár riporternek, akik tapintatosan felkerestek rögtön aznap, amikor kiengedtek a kórházból, próbáltam elmagyarázni, de ők csak azt hajtogatták, hogy láttam-e alagutat, lepergő filmet, vagy ilyesmit. Mondtam, hogy folyékonyan hajló deszkakerítést láttam, de nem hitték el. Meg kör alakú utakat, amikből ők rögtön a lélekvándorlásra asszociáltak, és megértően bólogattak. Hiába próbáltam nekik elmondani az élményeimet, ők csak a saját elképzeléseiket akarták az én számból hallani.
De itt a zene nem ilyen, ezért szeretek itt üldögélni. Álmaimban nem kísért a balesetem, csak akkor fog el némi szomorúság, amikor azokat az amerikai tucatgazdagcsaládsorozatokat látom, ahol bárhogy erőlködnek, semmi sem történik.
Kezdem felfogni, milyen őrült mennyiségű adattal bombázzuk elcsigázott érzékeinket. Ez le tud kötni. Körbenézni a szobában, és megállapítani, hogy a sok színes könyvborító a polcon már egymagában elég ahhoz, hogy felfoghatatlan legyen.
A transzformátorházakat is szeretem. A zümmögésük nyugtató és elvonja a figyelmet minden másról. De ugyanakkor lehetetlen is rájuk figyelni. Olyan az egész, mint amit valami Zen-buddhista szerzetes írt a megvilágosodásról, hogy akkor éred el, ha megunod Buddhát. Bár ez elég furcsán hangzik, lehet, hogy mégsem olvastam ilyet. Lehet, hogy...
lsp