Fair

Múlt csütörtökön levelet kaptam, hogy a mellékelt táblázat szerint szombaton 14 órakor jelenjek meg a Student's Fair kiállításon, és az érdeklődők részére adjak tájékoztatást a Kar tevékenységéről.

Az ötlet kiváló. Ki más adhatna pontosabb felvilágosítást, mint egy doktorandusz, aki öt év alatt alaposan kiismerhette az Egyetemet? Apró részletkérdés, hogy azóta többször is változtattak a képzési rendszeren, sőt a kredit bevezetésével egy újabb, még nem egészen kidolgozott változat fog életbe lépni. Véletlenül szerény személyem valamennyire igyekszik belefolyni az egyetemi közéletbe, s legalább azt sejtem nagyjából, hogy miben vagyok tájékozatlan (mert az információkért sajnos meg kell küzdeni, és sovány vigasz, hogy nem csak nekem, de magasabb beosztású személyeknek is). De hát mi történik, ha egy még nálam is tájékozatlanabb embert küldenek, aki elmeséli az öt évvel ezelőtti rendszert(?). Csak halkan merem feltenni azt a kérdést, hogy miért nem az a néhány ember ment ki a kiállításra, aki tisztségénél fogva ismeri az Egyetemet? (Talán azért, mert ez a rendezvény itt Budapesten volt. Biztos, hogy nem ezek a kijelöltek utaztak volna, ha a kiállítás történetesen Brüsszelben van.)

I.

Tudomásul vettem a levelet, és átmentem az Oktatási Osztályra a belépőjegyért. (Őszintén szólva azt hittem, hogy ott bővebbet is megtudhatok, de tévedtem, mert válaszok helyett inkább kérdéseket kaptam.) Nem tudom, hogy a Stu. Fa. szervezői ismerik-e az eligazítás fogalmát. Valószínűleg nem, ezért röviden elmondanám, hogy az eligazítás során a feladat végrehajtásáért felelős összefoglalja a teendőket, meggyőződik arról, hogy mindenki tökéletesen tudja a dolgát, szükség esetén elmagyarázza a kevésbé világos részleteket. Talán nem ártott volna pontosítani néhány dolgot: mit, hol, mikor, hogyan stb.

Persze az is lehet, hogy túldimenzionálom a problémát, s az egész csak annyira fontos, mint amennyi energiát a szervezők belefektettek.

II.

Az adott időpontban megjelentem a kijelölt helyen. Mint kiderült, fölöslegesen aggódtam(?), voltunk bőven, minden karról 1-1 fő. Eléggé vegyes társaság gyűlt össze, volt ott másodéves hallgató, doktorandusz, sőt oktató is. Dolgunk pedig semmi. Összesen 5-6 érdeklődő állt meg a standnál (leszámítva azokat, akiket a ventilátoros ping-pong labda lebegtető vonzott oda, s akiket a Bernoulli-egyenlet rejtelmeibe kellett beavatni).

A standon ki volt rakva 7 színes tabló a karokról szóló ismertetőkkel. Az előterében videóról ment egy film, amely az Egyetemet mutatta be(?). Már ekkor égni kezdett a pofámon a bőr. A film ugyanis úgy kezdődött, hogy Budapest hol található, melyek a nevezetességei. Többen csóváltuk a fejünket, hogy minek ez ide, hiszen nem Kamcsatkán vagyunk.

A folytatás azonban méginkább kiábrándító volt. Az egyetemről bemutatott életképek ugyanis általánosságokról szóltak (amire rá lehetett csodálkozni: Jé! Milyen érdekes!), tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassuk: létezünk. Megfelelt volna egy se füle-se farka konferencián, ahol már mindenki látott ezer meg egy hasonló műegyetemet, vagy egy minisztériumi beszámolón, ahol megmutatjuk: még nem vesztünk el. Sajnos az érdeklődők számára nem nagyon volt információtartalma, éppen úgy nem, mintha valakinek egy fényképet mutatnak az olasz tengerpartról, amikor ő prospektusokat szeretne látni. Itt is azt a néhány érdeklődőt, aki megfordult a stand környékén, inkább tantervek, részletes ismertetők érdekelték volna (amit csak a vegyész kar hozott), s nem ez a semmitmondó maszlag.

Az anyag láttán óhatatlanul az ötlött eszembe, hogy a különböző projectek során külföldi egyetemeket meglátogató kollégáink mi a fenét csinálhatnak. Elmennek megismerni az intézmény vezetőit (biztos nagyon érdekes emberek), megismerni a körülményeket, a helyi viszonyokat, a menzát... De vajon szakmai dolgokkal foglalkoznak-e, vagy csak jópofiznak?

A következő érdekesség, hogy míg a videóanyag a BME-t mint az ország legnagyobb egyetemét mutatta be, valahogy sikerült a legszegényebb standdal kirukkolnunk. Mátrai Gábor persze azonnal védekezett, hogy rövid volt az idő, kevés volt a pénz. De kérdem én, muszáj valamit a látszat kedvéért csinálni? Számoljunk egy kicsit: A terület bérleti díja négy napra 130 ezer forint. Ezen felül a színes TV használatáért kiszámláztak tízezer forint(!) villanyszámlát. A karokról szóló tablók, valamint az eszméletlen mennyiségben kinyomtatott elfogyhatatlan egyoldalas szórólapok (amelyek a kutyának se kellettek a mellettünk lévő sajtókiállítás színes és színvonalas kiadványai mellett) ára alig jött ki a rendelkezésre álló 50 ezer forintból. Ehhez képest igen nagy eredmény, hogy például szombat délután talán ha hatan kértek tájékoztatást valamelyik karról. (Mellesleg jó lett volna, ha a KHMK-ról, a Mérnöktovábbképzőről, no és a felvételi előkészítőről is lett volna valami. Igen, a felvételi előkészítőről. Ugyan az Egyetem a felvételi eltörlését tervezi, egy lelkes anyukát mégis sikerült meggyőzni aról, hogy a felkészülés nem haszontalan, no meg hogy az olimpiának se szoktak edzés nélkül nekivágni még a legjobbak sem.)

Az sem ártott volna, ha ez a szuperszónikus kiállítás nem a felvételi jelentkezés határideje után van, hanem inkább előtte. Persze megérthető, hogy együtt akarták tartani a sajtókiállítással, mert így nagyobb publicitást kapott(?), s többen nézték meg. Az ugyan teljesen mellékes, hogy érdekelte-e őket. Ilyen alapon egy gasztronómiai kiállítással is párosodhattunk volna.

Mindenesetre tény, hogy jövőre ezt a K. épület aulájában kell rendezni. Biztos, hogy olcsóbban kijön. Viszont sokkal több energiát kell fektetni a kampányra. Iskoláknak levelet küldeni. Nem muszáj, hogy tízezer ember jöjjön el, de aki idejön, az ránk legyen kíváncsi.

Kincses Zsolt