Ballada

"A bor egy nyomorult lebujnak tüzet és színt,
tündéri zománcot ad,
s rőt-arany gőze oly mesés csarnokokat
képes emelni körénk, mint
az égbolt ködein átizzó alkonyat."

A köd puha párnaként lepte be lassan az őszi tájat. Csendesen, halkan jött az éj, s nyelte el a tompa fénybe burkolódzó aprócska házakat. Összebújva, egymásnak vetett háttal néztek vaksi, lecsukódó ablak-szemeikkel. A fákról le-lehulló levelek apró zaja törte csak meg a kis falu némaságát.

Fénypászma vetült egy nyíló ajtón a külvilágba, kicsiny világos szeletet kanyarítva a sötétségből. Zömök, bocskoros-posztóruhás alak lépett ki bizonytalan léptekkel a kocsmából, s kissé tántorgó léptekkel megindult a falu lentebbi vége felé. Maga elé motyogva ment, látszott, tudata nincs egészen kitisztulva, habár az éji hideg levegő már harapós volt.

A becsukódó ajtó résén részeg gajdolás hangja hallatszódott ki – kocsmadal, mely ezer és ezer formában, mindig és mindenhol létezett, mióta Ádám a felejtést kereste a kancsó mélyén.

– Yvonne! Yvonne! – a fájdalommal, s szerelemmel telített, bortól már kissé reszelős hang egy sovány fiatalemberhez tartozott. Magas, nyúlánk termete volt, seszínű hajjal, s mostanra kissé zavaros, szürke szemekkel. Ruházata nemesúrra vallott – drága lovaglócsizma, egyszerűen díszített sötétbordó plundranadrág, hasítottbőr mente és fehér ing, mely mostanra már elázott és ragacsossá vált az egyre inkább melléöntött bortól.

Búsan üldögélt a hosszú asztal ajtóhoz közeli végén. A kocsma többi vendége – a faluban élő jobbágyok és telkes gazdák többsége – elkerülte, s kissé zavartan fogadta a szokatlan vendéget. Eleinte lapos pillantásokkal méregették poharaik s korsóik felett, félve, de egyben kíváncsian – hisz mégis egy úr az! Ámde hamar kiderült, ő pusztán feledni tért be a füstös ivó fehérre meszelt falai közé. Szerelmes az úr, súgták egymást közt – ráérnek az ifiurak ilyesmire! Azonban jelenléte így is zavaró volt számukra, betolakodó a világukban. Mostanra már sokuk merev részegen fordult volna a simára koptatott pad alá, a döngölt agyagföldre – szó szerint a sárga földig leivva.

– Yvonne! – suttogta maga elé az ifjú. Nem beszélt senkihez, csak magába roskadva ivott. Lassan elérte a részegség azon fokát, melyre másnap már nem fog emlékezni – jótékony homályba borítva a múltat – s mostanra elhozva a felejtés fátylát.

Lassan már fél éve ostromolta szerelmével a szomszéd nemesúr egyetlen leányát. Húsvétkor pillantotta meg a templomi tömegben – és azóta tartja fogva szívét. Fekete haja kivillant a kötő alól, alabástromfehér arcát keretezve, mely tündérien gyönyörű volt – ajkai mint az izzó alkonyat, szemei mint nefritzöld kristály –, s ezen örökre magába zárta, akár a borostyán. Ahogy kilibbent a templomból, az a könnyedség, ahogy beszállt a kis homokfutóba, s ahogy tekintete megállapodott rajta – tüzet ébresztett, lángot, melyet víz el nem olt.

De Yvonne meghódíthatatlan maradt. Perzselő, s korát meghazudtoló tekintete – évezredek bölcsességge látszott benne – mindig érdeklődve, de érzelmeit viszonzatlanul hagyva pillantott reá. Őt már másnak ígérték – hajtogatta végső érvként, s nem látszott, ez különösebben érdekelné. Küldött néki virágot, adott fülledt nyári napestén szerenádot, s fabrikált szerelmesverset – semmi sem hatotta meg. Oly tökéletes volt, mint egy életrekelt antik szobor, s mikor nem szerelemről esett köztük szó, tudása hihetlenül nagy, hangja mint a méz, mikor a régi eposzokat mondta föl, melyek mintha tegnap történtek volna. De valóban márványból volt ő, szívét semmi sem repeszthette meg.

Tegnap érkezett meg a gróf – külhonból érkezett, alig látta még valaki. Suttogják, távoli rokona a francia királynak, s ritka tanácsára az mindig hallgat. Az eddig távolinak tűnő frigy nemsokára durván közeli lesz – s Yvonne örökre másé lesz. Nem tudta elviselni a szívében égő tüzet, s borba próbálta fojtani ezen késői órán a közeli falu füstös csapszékében, a parasztok között, hol más nem láthatja.

"Az ópium a lét határán túl kiterjed,
megnyujtja a végtelent,
csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,
és túltelíti a lelket,
oly zord és fekete gyönyöröket teremt."

Ámde a bor bor marad, s felejtést nem hoz, csak erősbíti a bút. A hold azóta már egyszer megette magát, és újra fényében ragyog. Holnap köttetik meg a sírig tartó kapocs Yvonne és a külhoni gróf között. Próbálta szökésre bírni, a grófról hamisságokat mesélt, szerelemmel kecsegtette – ámde eredménytelenül, mindannyiszor az értetlenkedő hihetetlen-zöld szempárok kérdőn tekintettek reá.

Felejtést, bódulatot keresett – s mit a borban nem talált, a mák elhozta neki. A javasasszonytól vásárolt porral vett magának felejtést – ha csak egy napra is. Lázasan fetrengett gyűrött ágyán, lázálmaiban azonban nem a felejtés, hanem Yvonne zöld tüzű szemei tekintettek rá. Vele volt, szerelmes szavakat suttogott fülébe, mit még sohasem. Kacéran, csábítón nézett reá, tekintete a mennyországot ígérte a pokol forróságával, vérvörös ajkait csókra nyújtotta. Véle hált álmában, alabástromfehér bőre tüzesen tapadt testéhez, s csókban olvadtak eggyé. Tekintete, mint selyem és acél nézett reá – az álombéli s valós Yvonne.

Majd újra Yvonne-t látta, de ekkor már a gróffal. Véle volt, véle hált, vad csókjaival a grófot illette, miközben izzó tekintete rávetült, ahonnan a kéj sugárzott. Gyehenna volt ez, kínokkal telve, Yvonne-t képzelve más és más emberek karjaiban.

– Nem, az nem lehet! – kiáltozott lázas álmában, s riadtan ébredt föl, a bódulat múltával. Ruhái izzadtan tapadtak testéhez, habár a nyitott ablakon hideg bércek lehellete áradt be, s a Hold ezüstös fénypászmáin meglátszott lehellete.

"S mindez nem oly erős méreg, mint amit áraszt
szemed, zöldtükrű szemed:
két tó, mely tükrösen ringatja lelkemet.
Álmaim vad csapatának
csak az ő keserű örvényük enyhület."

Keserű, felejtést nem tudó lelke megnyugvást keresett – s mert megértést bizton tudta, nem kaphat, így számára csak a sír nyújthat enyhületet. Ifjonti szíve emésztő lánggal ég, mely máglyaként lobogva emésztette testét s lelkét. Mostanra már csak a halál nyújthat enyhet neki – hisz szerelme nem ad.

Ámde búcsú nélkül nem távozik e világból, tudja meg Yvonne, a nefritszemű márványszobor, hogy élt majd meghalt. Halkan indult az éjszakába, csak a Hold, az örök cinikus tekintett rá gúnyos szemmel – hisz ő ismerte az éji világot, s tudta azt, mit az ifjú nem.

Puhán lopózva ért a kúriához, melyet évszázados tölgyek szegélyeztek. Lombjuk sokmindenről mesélhetett volna, s talán ha odafigyel és hallgatja susogásukat, mely több régi, nagyon régi dolgokról mesél, akkor borzadva fordul vissza. Ámde szerelme s bánata vakká tette, s mint tolvaj mászott fel Yvonne erkélyére. Borostyán futotta be a házat, halálos szorításba zárva azt, mely egyben kapaszkodót szolgáltatott a végzetéhez.

Nem látszódott sehol gyertya vagy fáklyafény azon a késői órán, ahogy lihegve lapult az erkély faragott oszlopai tövében. A Hold sugarai ezüsttel – halálos ezüsttel – vonták be az erkélyt, mely mint egy kinyújtott nyelv, látszott ki az éjszaka szurokfeketének tűnő, borostyán futotta házból. S az ajtó, mint néma ordításra nyíló száj, sötéten torokkal várta a végzetére sietőt.

Borzongva nézett körül, ámde nyugalom volt – csak a nyitott ajtón ki-kilibbenő függöny játszott a halvány, ámde jéghideg szellőben. Felállt, hogy belépjen az ajtón – ámde ekkor földbe gyökerezett a lába.

Yvonne lépett ki az ajtón. A széllel játszó fehér selyem nem függöny volt, hanem köré tekeredett ruha – melyet ki tudja, mi tartott rajta – ami alól kivillant az oly kívánatos bőre. Az áttetsző ruha, mely körülölelte alakját, s kívánatos, éteri szépségű testére tapadt; teljesen megbabonázta. Úgy állt, mint akit a mennykő csapott meg, s pusztán tátogott, mint a lég után epedő partravetett hal. Kívánatosabb volt, mint álmaiban, szűziesebb, mint bármely apáca, s tekintete perzselőbb, mint a pokol lángjai.

S ajkai mosolyra nyíltak – mint még soha. Ámde e mosoly nem a bujálkodó leányé, nem a szemérmetes hölggyé – hanem inkább a prédára vadászó tigrisé volt.

S a Hold gúnyoros fénye megcsillant gyöngyházfényűen csillogó hegyes szemfogain...

"Mindez nem oly erős, rettenetes varázs, mint
nyálad, e maró csoda,
a felejtő tudat boldog kábulata,
mely lelkemmel tovább ring
s úgy visz ájultan a halál partjaira!"

Charles Baudelaire: A méreg (ford.: Szabó Lőrinc)

Dave