Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Rövid hírek Házunk tájáról

Hálózat nyáron – Nyári Tábor – Kollégiumi felvételi

Te & én

Vers

Fiktív filmek - a javából

Kolesztöri

Cím nélkül

Mosoly

Rövid hírek

Egy őszi nap (avagy a Csend)

"Elalszom, egy tömött nagyvárosról álmodom, zajaival együtt. Felkelek, de Csend van. "

Új néven a Sysdata Kft.

A magyar szakembereknek a digitális telefonközpontok és alközpontok, a mobil rendszerek és alkalmazásaik, a távközlési informatikai rendszerek, az internet és intranet, valamint a közlekedéstechnika területén felgyűlt tapasztalataira és szaktudására elsősorban a nemzetközi piac tart igényt.

Amatőr rádiós, profi űrkutató

Interjú Gschwindt András tanár úrral

Az egyetlen barát

Az építkezés mindjárt kész – jelentették. Dani megnyugodva adta ki a parancsot a következő űrhajó legyártására. Az új épület technológiájával kombinálva biztosan legyőzhetetlen lesz a számítógép számára. A győzelem örömével dőlt hátra székében, elbambulva hallgatta a csatazajt a fülhallgatóból, és kinézett az ablakon. Éjszaka volt, ki tudja hány óra lehetett már, a szomszédos lakótelepi házban egy villany sem égett. Ennél sokkal érdekesebbnek bizonyult a képernyőn lassan kibontakozó csata. Lehengerelte az ellenfelét, az új típusú űrhajó tényleg verhetetlen volt. Nyugodtan kattintgatott az egérrel, gyönyörködött katonáiban. Aztán valaki hátulról megérintette. Összerezzenve fordult meg, s közben lekapta fejéről a fülhallgatót. Az anyja volt.
– Aludnod kellene! Tudod hány óra? Hogy fogsz így holnap felkelni? – kérdezte aggódva, féltőn, és még mindig álmosan.
– Bocs Anyu, kicsit elfelejtkeztem magamról – mondta Dani, és már kapcsolta is ki a gépet.
– Mindig csak az a számítógép... – mondta édesanyja kifelé menet a szobából, csak úgy magának, félhangosan.

Dani leheveredett az ágyra, kicsit fontolgatta, hogy még ma befejezze-e a pályát, de aztán győzött az álmosság. Másnap reggel is. Nem lakott messze a gimitől, ezért bevonszolta magát az órákra. Volt ott sok ismerős, lányok, tanárok, végülis egy iskola az összes kellékkel. Ezen a késő tavaszi hirtelenszőke napon kint ugráltak a kisebbek az udvaron, néhány párocska is sétált a suli kertjében, az osztálytársai a tegnap esti filmet beszélték meg. Az egyik haverja megkérdezte Danit, hogy is kell Linuxot felrakni. Ezt ő elhárította egy kitérő válasszal, amelynek lényege az volt, hogy ő tudja, persze, de nem érdemes, meg bonyolult, meg végül is most nem akarja elmondani. Az egész zsibongó, vibráló iskola már alatta volt, túllépett rajta. Repült, és saját magát látta. Valami szorongatta a gyomrát. Eszébe jutott valami, egy kérdés, de mire tudatosult volna, elhessegette. A kérdés egyre jobban fenyegette, de Dani nem merte feltenni magának. Minduntalan kitért a követelőző tudatalattija elől. Gyáva volt saját magához.

Egyszer vége lett a sulinak. Hazament, bekapott valamit, aztán bekapcsolta a számítógépet. Kellemes búgó hanggal nyújtózkodott az asztalon. Felpörgette berozsdásodott lemezeit. Dani testében melegség áradt szét. Érezte ahogy a számítógép örül. Úgy gondolta, hogy a gép most boldog, mert ő bekapcsolta. Titokban már rég elnevezte a gépet, Amigonak hívta, csak kicsit még maga előtt is szégyellte. De most, végre elég bátornak érezte magát, hogy kimondja: igen, Amigo a barátja. Az egyetlen barátja. Nem értette, miért kellett volna, hogy érdekeljék őt a saját korosztályába tartozó emberek. A lányok rá se néztek, a fiúk egy része csak a fociról, az autókról, meg lányokról tudott beszélni, a többiek meg a számítógépekről. De hogy, könyörgöm! Számukra a gép nem volt más, mint egy használati tárgy, amit le kell cserélni, ha nem elég gyors, amit folyton szidni kell, a saját hülyeségünkért okolni. Vagy még ennyi sem. Volt aki csak a programokról tudott beszélni, fel sem fogta, hogy ehhez kell a számítógép is. Gyűlölte őket. Semmibe vették azt, amit ő a legjobban szeretett. Majd kinövi, mondták viccelődve a rokonok egy-egy családi vendégség alkalmával, amikor a szülők aggodalommal eltelve felvetették a kérdést a családi nagytanács előtt. Ő tudta, hogy ezt nem fogja kinőni. Ezalatt a játék már el is indult. És gondolatai el is terelődtek az elméleti síkról, sokkal gyakorlatibb, égetőbb problémák merültek fel: 150 hp-val vajon túléli-e az egység a következő rohamot? Aztán nagyon gyorsan vége is lett a pályának, totális győzelem, igen, a pontszám is egész jó, nézte Dani önelégülten a táblát.

– Engem senki sem szeret! Te sem! – szólt egy hang hirtelen. Dani nem értette honnan jött, hisz senki nem volt a szobában.
– Miért bántasz folyton? – ismétlődött a szomorúsággal teli hang. Dani ijedten állt fel a székből. Szellem? A bátyja viccelődne? Neki vannak olykor ilyen gyökér viccei.
– Te vagy nekem az egyetlen társ. És te is folyton megalázol. Gyűlölsz! – Daniban megfagyott a vér. Rájött. Amigo szólt hozzá.
– De mivel bántottalak meg? Nem adtam meg a napi betevő áramot? Vagy túl ritkán defragoltalak? Nem tisztítottalak meg rendesen? Beporosodtál? – Dani most eszmélt rá, az ösztönösen feltörő kérdések hallatán, mennyire is törődött Amigoval.
– Hát nem mondom, hogy el voltam kényeztetve, de itt nem a testi igényeimről van szó. A lelkem. Nem szeretsz! Utálsz! Gyűlölsz! Miért?
– De én...
– nem tudta kimondani, csak bénultan állt egyhelyben.

Amigo csöndben maradt. A highscore tábla a képernyőn ugyanúgy virított, mint eddig. Remegő kézzel kattintott az új pálya gombjára, és ösztönösen elkezdett játszani, az elején minden játék ugyanolyan, vitte is előre a megszokott beidegződés. Tényleg csak kihasználná a gépet? – kérdezte magától. Talán hagynia kellene, hogy Amigo is nyerjen néha? Visszagondolt eddigi kompjuteres pályafutására, és rádöbbent, hogy eddig mindig nyert. Ha nehéz volt a játék, cheatelt, vagy leírásból játszott, mindegy. Csak nyerjen. Ha már a hétköznapokban örök vesztes maradt. Elszégyellte magát, persze csak egy pillanatig, mert győzedelmeskedett a pozitív látásmód: én nem hibázhatok, én mindent jól csinálok, mindenre van magyarázat. De erre vajon akkor mi a magyarázat? Beindult a fantáziája, miközben keze a megszokott módon vezette az egeret a játékban; lehet, hogy a gép akarja átvenni fölötte a hatalmat, mert már túl intelligenssé vált. Egy nemkívánatos általános védelmi hiba azért gyorsan meggyőzte az elmélet téves voltáról. Aztán megszokásból kinézett az ablakon. Furcsállta, hogy a jobb felső sarokban egy "x" áll, és még két kis tábla, valamint úgy tűnt, mintha a jobb szélen, és az alján lenne valami csúsztatható kütyü. Az ablakon túl azonban nem a jól megszokott lakótelepi házsort látta, hanem emberek képeit. Egy pingvinpólós programozó nézett be először, aztán egy átszellemült arcú pufók tízéves srácot látott, majd egy középkorú nő nyomogatta ujjával az üveget. A tekintete hirtelen átsiklott a szobában földet érő repülőroncsra. Hatalmas zajt csapva zuhant le az égből, kis híján agyon is gázolta, de aztán nyugodt robbanásba kezdett. Furcsa módon húzott maga mögött egy csökkenő piros csíkot, ami a robbanáskor eltűnt. A csata kellős közepén találta magát. Záporoztak a lövedékek, a csatakiáltások, füst és vér, zaj és halál volt mindenütt. Egy óriási sivatag közepén állt, és látta a bázist. Nem tudta, hogy ez most az övé, vagy az ellenségé, egyáltalán kivel is van, de odarohant. Páncéltestű katonák csaptak össze mellette, lézerfények habzsolták az égboltot, ordítás vegyült torkolattűzzel, az egész nyakon volt öntve jó sok iszonyattal. Az épület egy téglatest alakú képződmény volt, és egy ajtó is nyílott rajta. Zárva. Eszement dörömbölésbe kezdett az ajtónál, talán a sarokvasak unták meg, talán valaki megszánta, és kinyitotta, mindenesetre egy gyengén megvilágított folyosóra bukdácsolt. Mögötte bezárult az ajtó, és csönd lett. Csak a lámpák hunyorogtak unottan a mennyezeten. Magányosnak érezte magát. Egyedül volt. Gondolattá ért a sejtés, ami az iskolában tört fel belőle. Feszítette a mellét, megpróbált a felszínre törni. Nem merte hangosan kimondani, mondjuk nem is lett volna kinek. Aztán inkább kíváncsian elindult a folyosón. Hatalmas sebességgel repült végig a kanyarokon, jobbra-balra száguldott, mintha valami kényszerű erő vinné magával. Zúgott és süvített, szétfolytak előtte a képek, lassan valami mássá álltak össze, minden óriásira nyúlt, ő pedig csak szelte a ritkás űrt. Hirtelen hatalmas csattanással kenődött szét a falon. Lassan eszmélt, feje még zúgott a száguldástól. Mindenhol számok álltak egy végtelenül nagy csarnokban, és néha helyet cseréltek. Jókedvűen nézte a gigászi tornagyakorlatot. Ő csak egyre feljebb emelkedett, látta a sebesen forgó hatalmas korongot, ilyesminek képzelték a régiek a világot, gondolta, aztán egy hatalmas arénához ért. Bekukkantott a kapun, ahol iszonyatos tömeg vette körül, fülledt meleg volt, és a hatalmas stadionban látta, ahogy a programok futnak. Versenyt futottak, csak körbe és körbe, egyszer csak az egyikük feladta, és kiállt a pálya szélére, egy másik megfogta az összes többit, és lelassította, végül a versenybíró előkapta a pisztolyát, és szép sorban az összeset lelőtte. Az aréna is kiürült, a számok is nyugodni tértek, katt. Álmosan dörzsölte a szemét, amint felébredt. Ott feküdt a szoba közepén, és egyszerre élte át a végtelen teremben a számokat, a zsúfolt arénát, a sebesen forgó hatalmas korongot, a szűk folyosón száguldó tömeget. Feltört belőle a megrázkódtatás hatására mindaz, ami felgyülemlett benne eddigi életében. Kimondta azt, ami nemrég tudatosult benne, ami kegyetlen béklyóval gúzsba kötötte lelkét.

– Engem senki sem szeret! – ordította a nagyvilágba. Aztán észrevette, hogy Dani ül az ablak előtt, és a highscore táblát nézegeti. Szembefordult vele, és tiszta szívből kiáltotta:
– Te sem!

Carlos