A guberáló

Panni néni – a szomszédunk – cseppet sem szórakozott. Eddig általában csak akkor csöngetett be hozzánk, ha véletlenül kizárta magát a lakásából. Ilyenkor mindig nekem kellett átmásznom az erkélyére, ahol a pótkulcsokat tartotta. A minket elválasztó korlátról persze már teljesen lekopott a festék, hiszen tíz éves korom óta, mellékfoglalkozásként Panni néni pótkulcsáért mászom át.

A minap más furcsa jelenségre lettem figyelmes: Panni néni guberáló! Nem akartam hinni a szememnek. Eddig jómodú vénkislánynak ismertem, aki sohasem mosott vagy főzött otthon, mindig a közeli étteremben ebédelt. Minden áldott reggel három gelkás szatyorral indult útjára. Egyikben a szemetet vitte le a konténerbe, a másikban a szennyes ruháit vitte a tisztítóba, a harmadikkal pedig vásárolni indult.

Egyre gyakrabban fordult elő, hogy hazafelé jövet megállt a szeméttárolóknál, és botjával turkálni kezdte a halmot. Általában ekkor indultam otthonról, a kapualjban hangosan ráköszöntem, mire ő kicsit zavarba jött, és úgy tett, mintha éppen megpihent volna ott, botját a konténerbe lógatva.

Idén, az áremelések hatására, megjelent a konkurencia is. Előszőr csak egy borostás bácsi vette célba a tárolónkat, de később, miután híre ment az aluljáróban, nap mint nap egyre többen érkeztek a kapualjba turkálni. Panni néni persze nem örült nekik. Tegnap délelőtt is izgatottan bámult a tároló sötétjébe.

– Aranyoskám, nem tudnál rajtam segíteni? – szólított meg, amikor leértem a lifttel – De gyorsan, mert nemsokára megjönnek az aluljáróból.

Az eset több volt mint érdekes! Udvarias igennel feleltem, és kíváncsian vártam, milyen kéréssel hozakodik elő.

– Tudod aranyoskám – kezdte mondókáját –, én minden reggel három Gelkás szatyorral indulok otthonról, egyikben a szemét, másikban a szennyes, a harmadikban pedig a pénztárcám...

Villámként hasított belém a felfedezés.

– Ma melyiket tetszett kidobni a szemeteszacskó helyett? – kérdeztem.

– Ma a pénztárcámat aranyoskám – kezdte – ott lesz valahol a sűrűjében, ha kihoznád, kedveském!

Átvetettem magam a konténer peremén, és egy vagy két percnyi turkálás után meg is találtam a Gelkás szatyrot. Panni néni nagyon örült neki, többször is megköszönte, sőt még pénzt is akart adni, amit természetesen nem fogadtam el. Inkább egy jót derültem az egészen.

Még ma is, amikor hazaértem és ránéztem a konténerre, elfogott a nevetés. Egyvalamit azonban aggasztónak találtam. Amikor alaposabban szemügyre vettem a tároló peremét, láttam, hogy egy kis részen, ahol bemásztam, már elkezdett lekopni a festék.

Ebinger Norbert