Eretnekek könyve 25.17
Az emberiség 7 szabad napja
Valamikor a harmadik ezredforduló környékén, a nagy hálózatösszeomlás előtt, történt egyszer a példátlan eset. Hajnaltájt hirtelen megszűnt a nagyvárosokat behálózó halk zümmögés, s kihúnytak a szobákat bevilágító sápadt fények. Az egész világon mindenhol beköszöntött a rettegett áramszünet. Azok, akik a gépeik előtt ültek, bután bámultak maguk elé, s kezük a szemüknek nem hívén tovább gépeltek, és kattintgattak bőszen. Lassacskán a mobilkommunikátorok is elhalkultak, a hangforrások leálltak, s elsötétültek a holoképernyők is. A háztartási készülékek is abbahagyták a zümmögést, s a bántó fényű halogénlámpák is lehunyták a szemeiket. Süketen agonizáltak a telekommunikátorok is. Az évektizedek óta mesterségesen életben tartott idősek életfunkciói gépeikkel együtt álltak le.
Első nap még mindenki ott ült a halott gépek mellett. Várták, hátha feltámadnak és újra dolgozni kezdenek hűséges társaik, a csönd azonban továbbra is uralta a világot. Az emberek korgó gyomorral feküdtek le, hisz nem tudtak ételt rendelni. Bíztak a holnap igéretében. Másnap csupán a hajnal rózsálló fénye világította meg a sötét házak ablakait. Az emberek reménykedve fordították álmos tekintetüket a gépek felé, ám azok némák maradtak. Némelyek, akik nem fejleszegve ültek a csöndben, elindultak, s körbejártak a lakásukban, bekukkantottak a sötét frigóba, a pókhálóval bevont konyhaszekrényekbe, hátha találnak valami táplálékot. A szerencsésebbek néhány félig lejárt konzervdobozt találtak, mások pedig enyhén bűzlő, kiolvadt mirelitárukat. Az emberek azonban töretlenül bíztak a jövőben. A harmadik napon azonban egyesek szemében megtört a bizakodás fénye, s mégis megették, amit otthon találtak. A hálófüggők közül sokan meghaltak az elvonási tünetek következtében, mások inkább önkezükkel vetettek véget az életüknek, nem bírván tovább a fájdalmat és az ürességet. A negyedik napon néhány reményvesztett kimerészkedett a tiszta, ám kongóan üres utcákra, melyek mellett szakadékként ásított a futársáv máskor zöld transzportsugarakkal bevont helye. Azonban az acél és fémdzsungelben nem volt senki és semmi, ami segíthetett volna rajtuk. Az ötödik napon azok, akiknek volt még erejük és bátorságuk, kiméreszkedtek a határzónákba. A civilizáltak nagy meglepetésére találtak pár kisebb élemiszer-ellátó egységet, ott azonban nem voltak hajlandóak elfogadni a hitelkártyájukat. Az egyiküknek sikerült elcserélnie a bokaláncát némi kétszersültre. Társai közt nagy felháborodást váltott ki cselekedetével. A hatodik napon egy kisebb, az éhségtől teljesen elcsigázott csoport állt a határzóna egyik ellátója előtt, s a táskáikban lapuló ékszereiket élelmiszerre cseréltek. Az emberek nagy része azonban még mindig a gépek előtt ült, esetleg már csak feküdt, s elhomályosuló szemét egyre nem fakuló reménységgel nyugtatta a néma eszközökön. A hetedik napon egyre többen és többen léptek át a környéki zónákba és probálták elcserélni az értékeiket némi élelmiszer ellenében. A Városban eközben egyre több szemben tört meg a csillogás örökre.
A nyolcadik napon sokak őszinte megdöbbenésére feltámadtak a gépek. Az emberek leültek a gépeik elé, s bezárták az ajtajaikat. Kizárólag az élemiszerfutároknak nyitották újra ki. A takarítóegységek pedig villámgyorsan és nyomtalanul eltüntették az éhezésben elpusztultakat. Egy hét múlva már nem emlékezett az egészre senki, hiszen akkor mutatták be az ötödik elem tizenhatodik részét.
-cat-