Az Isten tragédiája

Ugyan! – mondta az Úr. – Nem értem, mit méltatlankodsz Ádám! Hol van már a Tudás Büszkesége! Az a Dac, az az Elszántság, ami veled maradt a Paradicsomon túl? Ami elkísért a Földre? Mi lett belőled(!?!) Ember? Tiéd volt a tudás hatalma, s Te mégis a kígyóhoz váltál hasonlatossá!

De Atyám!

Hagyd Fiam... Nem kell magyaráznod. Láttam futásod. Utad a Földi paradicsom felé. Szép Világot építettél magadnak, s Még Rám is Törtél Hatalmaddal! Mindig a szebbért küzdöttél, de nem jól Vigyáztál! Nagyot akartál, olyat, mint volt Régen. Tudtál, de nem Láttál! Az Isten kéz által volt tökéletes, nem Tudás és Ember keze által! A Tudás Almájának Íze Gyarlóságod volt! S ennek keserű emléke kaparja most Torkodat! Engem nem tudtál legyőzni, hát Magadra támadtál! Győzöl-e Fiam?

Ne szólj közbe!

Mindenképpen vesztes vagy így! Szétforgácsoltad Hatalmad, s a Tudás Oltárára Ostoba Zászlóvivőket állítottál! Hitted, hogy nagyobb vagy Önmagadnál, s hogy Kevesebb! Ádám! Még mindig a nyakadon ül a Kígyó, saját Arcoddal mosolyog Rád, de közben Sziszeg, mint Régen! S Te még mindig hiszed mosolygását! Te is Kígyó vagy, hát érted Sziszegését! Tudásod csak Tanulás, semmi más! Álltalad jelölt Prófétáid igaz, de átkos szavalása! Félsz és Rohansz, pedig már nem Tiéd az öröklét. Küzdj és bízva bízzál! Küzdj hát, s bízz ha akarsz, De ne Bennem!

Én már elfáradtam Fiam!

Hatalmas kezem megköti a csalódás és az elkeseredés. Nem akarlak már újra Magam Mellé emelni, s A Pokol Kapuit is Bezártam már. Semmi értelme... Én teremtettelek, s bár látom haszontalanságod, nem tudlak eldobni. Gyenge vagyok! Nincs erőm eldobni, mit csak 7 napig építettem, de 1000 éven át megszenvedtem. Magadra hagylak hát, tégy, amit akarsz! Nem tudom, látjuk-e még Egymást! Hiszem, Érted tennem többet nem szabad! Élj most már azon Paradicsomban, mit Magadnak alkottál, a Boldog Semmivel se Törődés Honában. Imádd gyarló Ember-Isteneidet! Rettegd a halált, s a Feltámadást! Én elhagylak. Maradjon Tiéd az Almád, s a Megalkuvás!

Riz Péter