Árral szemben

Ha a Tisza szabályozását említjük, az első dolog, ami talán mindenkinek beugrik Széchenyi István neve. Ezután persze következhet a többi nagy név: Vásárhelyi Pál és Pietro Paleocapa, a szabályozás első terveinek atyjai, Herrich Károly, akinek a vezetése alatt a munkálatok holtpontra jutottak, esetleg a nagy tiszai árvíz. Kevés embernek jut eszébe azonban Bertalan Lajos, pedig ő vezette a folyó szabályozásának befejező szakaszát, és egy gátnál legalább olyan jelentősek az utolsó töltésszakaszok, mint az első kapavágás.

Egy neves science-fiction író gondolata, hogy nem ismerhetünk igazán egy embert, ha nem helyezzük el a saját idejébe, és a saját helyére. Ezt még azzal érdemes kiegészíteni, hogy nem elég csupán a hely és az idő áttekintése, több befolyásoló körülményt is meg kell említeni, főleg egy olyan zaklatott időszakban folyó és néha bizony zavaros és ellentmondásos építkezés-sorozat kapcsán, mint a Tisza XIX. századi Magyarországon zajló szabályozása.

Bertalan Lajos Beremenden született 1838. június 30-án, ahol édesapja gazdatiszt volt. Kisgyermekkorában és első iskoláinak idején is itt élt, majd középiskolai tanulmányai során megfordult Mohácson, Eszéken, Pécsett és végül Pozsonyban. A gimnáziumi tanulmányok után a bécsi egyetemen tanult, ahol 1858-ban vízépítő mérnöki oklevelet szerzett. Ezzel az oklevéllel lépett tehát Bertalan Lajos arra az útra, amelyen pár év múltán a Temes, majd később a Duna, a Tisza szabályozásának, illetve az egész ország vízépítészetének főnöki teendői az ő kezébe kerültek. Ezen a ponton azonban érdemes kicsit áttekinteni, hogyan zajlott a Tisza szabályozása, amíg összefonódott Bertalan életével.

Miért is volt szükség a Tisza szabályozására?

Ennek magyarázatához vissza kell ugranunk az időben egészen a Pannon tenger idejéig. Ahogy a tengerfenékre lerakódtak az üledékek, és így lassan feltöltődött a meder, egyenletes, szinte teljesen sík felület alakult ki a mai Alföld helyén. Egy ilyen kis lejtésű területen a folyóvizeket a legkisebb akadályok is kerülőre kényszeríthetik, így elég volt egy kidőlt fatörzs vagy egy homokbucka, és a fejlődő folyóban kialakult egy újabb hurok. Az ilyen kanyarulatok később magukat szélesítették, hiszen a kanyar domború oldalát folyamatosan koptatta a víz, míg a homorú oldalt építették a lerakódások. A Tisza és kiterjedt mellékfolyó-hálózata egyre szélesedett, és évről évre, az áradások idején hatalmas területeket lepett el a víz. A gyakori áradások által okozott termelési veszteség, az ezzel járó folyamatos létbizonytalanság, illetve a lakott helyek kiszámíthatatlan veszélyeztetése voltak a legfőbb érvek, amik a folyó megzabolázását indokolttá tették.

Az 1800-as évek elején a reformkor meghozta azt a technikai fejlettséget, illetve megteremtette a gazdasági-társadalmi helyzetet is, amely egy ilyen jelentős vállalkozáshoz szükséges volt. A XVIII. századi kisebb jelentőségű folyószabályozási munkák, különálló töltésszakaszok építése után megszületett egy egységes folyószabályozási terv.

A XIX. század elején megtörtént a Tisza és mellékfolyói árterületének feltérképezése, és a felmérésekből kiderült, hogy mintegy 2 millió hektárt lep el a víz minden áradáskor, és ennek negyede egész évben víz alatt van. Ezen térképek ismeretében alkotta meg Széchenyi István és Vásárhelyi Pál a Tisza-völgy vízügyi rendezésének első tervét, amely nemcsak a Tisza szabályozását, hanem minden mellékfolyójának árvízvédelmét, a mocsarak lecsapolását is tartalmazta. A legjelentősebb problémát a vállalkozás finanszírozása jelentette, de nem ez volt az egyedüli akadály. A mocsárvilág állatvilágát vadászó települések nem támogatták a lecsapolások gondolatát, továbbá az érintett földbirtokosok szinte valamennyien bele akartak szólni a töltések helyének meghatározásába annak érdekében, hogy minél kevesebb értékes földterületet veszítsenek.

A nehézségek ellenére azonban 1846 januárjában megalakult a Tiszavölgyi Társulat, mint a Tisza szabályozásának központi szerve, és 1864 augusztusában megtörtént az első, ünnepélyes kapavágás is Tiszadobon, Széchenyi István keze által. Vásárhelyi Pál ezt már nem érhette meg, mert ez év áprilisában, a terveket tárgyaló viták egyikén szívszélhűdést kapott, és átengedte a szabályozás munkálatait az utókornak. Utódjaként Pietro Paleocapa, olasz vízépítő mester vette át a vezető szerepet, akinek már a tervezés szintjén mások voltak az elképzelései. A két terv közötti bizonytalankodás jelentősen lelassította a munkálatokat, amelyek a forradalom és szabadságharc idejére teljesen megszakadtak, és csak 1850-ben kezdődhettek újra.

A Tiszavölgyi Társulatot azonban feloszlatták, és a Tisza-szabályozási Központi Bizottság vette át a helyét, amely azonban már nem egységesítette a teljes ártéri szabályozást, csupán felettese volt a hat szakaszra kijelölt felügyeleti társaságoknak. A munkálatok műszaki vezetője Herrich Károly lett, egy fiatal mérnök, aki semminemű tapasztalattal nem rendelkezett, csupán naivitással vetekedő optimizmussal. A terveket gazdaságosakká alakították, a töltések távolságát és magasságát megkurtították, az építést végző vállalkozók pedig kispórolták a lehető legtöbb építőanyagot. A kor mérnökei többször is kifejezték abbéli aggályaikat, hogy a szabályozás rossz úton halad, de Herrich sikerekről szóló jelentései hatásosabbak voltak, és a szegedi katasztrófáig nem vették komolyan az aggodalmakat.

A kiegyezés után a töltésszakaszokat felügyelő-karbantartó társaságok számát kettőre csökkentették, és az állami támogatást folyamatosan megvonták, hiszen Herrich jelentései alapján a szabályozás szinte késznek volt tekinthető. Az 1876-os árvíz és az elkövetkező három év rácáfolt erre. A gátak sorra szakadtak át, a társaságokat újból létrehozták, de már késő volt. 1879-ben a Tisza és a Maros együttes áradása soha nem látott vízszinttel tetőzött. Több százan meghaltak, csaknem százezer ember hajléktalanná vált, Szeged városa pedig lényegében elpusztult. Tisza Kálmán, az akkori miniszterelnök külföldi szakértőket hívott, akik nem tudtak mást mondani, mint a magyar mérnökök már évek óta: a szabályozás terve alapjában jó, de a kivitelezés csapnivaló. A kor szellemét jellemzi, hogy a sürgős intézkedések évekig tartottak. 1880-ban műszaki tanács, 1884-ben nemzeti kotrópark, két évvel később pedig Vízügyi Osztály jött létre, hogy a hibákat feltárja, kijavítsa, és a szabályozott folyómedret ezután karban tartsa. Azonban az érdemi munka elkezdéséig újabb három évet kellett várni, amikor is Kvassay Jenő kezébe került az építés vezetése a Vízügyi Osztályon. A műszaki tanácsosi címet ekkor Bertalan Lajos töltötte be. A hányatott sorsú építkezés-sorozat végül az ő irányításukkal fejeződött be.

Bertalan, oklevele megszerzése után, a rumai uradalomban, Szerém vármegyében töltötte le gyakornoki idejét, majd Nagybecskerek környékén lett tagosító mérnök. 1861-ben, amikor Temes vármegye főmérnökévé választották, a dárdai uradalom vízszabályzó munkálatait végezte. Két évvel később elvállalta a Temes szabályozásának egyik szakaszmérnöki feladatkörét, és 1869-ig itt dolgozott. Ezután majdnem egy évtizedig magánmérnök volt. Ebben az időben vonták össze a Tisza-szabályozást vezető társulatokat, így egyre kevesebb mérnökre tartottak igényt a munkálatoknál. 1877-ben azonban Bertalan elnyerte a Sebes-Körös Szabályozó Társulat főmérnöki posztját, és itt szolgált 1881-ig, amikor is kinevezték királyi főmérnöknek az Országos Vízépítészeti Hivatalhoz, ami a közlekedésügyi tárcához tartozott. A minisztériumok folyamatos átszervezésének következtében azonban kerületi felügyelő lett, 1887-ben elnyerte a műszaki tanácsosi címet, majd két év múlva Szapári Gyula beosztottjaként a Dunai osztály vezetője lett. Mindezek mellett ő vitte tovább a Rába szabályozásának ügyeit, 1890-től pedig a Tiszai osztályt is, továbbra is megtartva főmérnöki posztját az Országos Vízépítészeti hivatalnál. Az 1900-as évek elején az osztálytanácsosi cím birtokosává vált, azonban a Tiszai osztály vezetésének kivételével addigra már leadta egyéb kötelezettségeit. Ferenc József 1900-ban a Vaskoronarend III. osztályával ismerte el érdemeit, azonban Bertalan ekkor már betegségben szenvedett. 1901. július 30-án hunyt el Budapesten, egy kevesek által ismert, de jelentőségteljes élet után.

Bertalan Lajos, mint országos vezető, jelentős szerepet játszott az alföldi vízi szabályozás, töltéskiépítés végső szakaszában. Igaz, halála után is maradt még tennivaló, hiszen a belvizek lecsapolása és a folyamatos karbantartás feladata még megoldásra várt, nem is beszélve napjaink árvízproblémáiról, amit akkor még nem is sejthettek. Bertalan életét és munkásságát nem ismerték sokan, hiszen vízépítő mérnökként a lakott területektől távol dolgozott, annál nagyobb volt viszont elismertsége a szakmában. Tisztelői, hogy kimutassák elismerésüket, emlékül egy 26 méteres obeliszket állíttattak Szegeden, a Tisza partján, halálának második évfordulójára. Ez a szobor 64 évig hirdette Bertalan Lajos nagyságát és egyenességét. 1967-ben felrobbantották, mert útjában volt az épülő Tisza-hídnak.

2002-ben az addig névtelen hidat Bertalan-híddá keresztelték, a hídfőnél emléktáblát helyeztek el, és így Bertalan Lajos neve Szegeden ismét kőbe vésve található.

"Bertalan Lajos utca következik..." Talán most már több is eszünkbe jut a kis fém utcanév-tábláról!

BaGe

Forrás:

Botár Imre: A Tisza szabályozása (1971.)

Ágoston István:A nemzet inzsellérei II.

Vízmérnökök élete és munkássága (2002.)