VVER 440/213, Bzmot

Történt, hogy egy haveri társaság úgy határozott, meg kéne nézni közelebbről is azt, amiről energetikából tanultunk. Hiszen a dologhoz szerintünk az is hozzátartozik, ahogy az ember mellett dübörög az a generátor.

Szerencsére a társaságban van egy paksi srác, aki örömmel megszervezett nekünk egy erőmű-látogatást. Jó előre összeszedte az igazolványszámokat, stb. és megegyeztünk, hogy kb. regisztrációs hét közepén megyünk. Sikerült is elintézni a február 5-ét. Amikor is az idei tél talán legnagyobb havazása volt folyamatban. Néhányan otthon maradtak, néhányan pedig elindultunk, mert gondoltuk, hogy délutánra eláll, és mivel már egy napja esik, biztosan letakarították a 6-ost. Nem így történt, még szerencse, hogy egyel korábbi busszal mentünk.

A látogatás kb. 3 órás volt, a látogatóközpont kiállításának vezetővel történő megtekintésével kezdtünk. Ami kezdetben kb. a villamosművek "laborhoz" hasonlított, majd a vége felé egyre érdekesebb lett. Voltak jó kis fűtőelem modellek, prezentációs mérések (itt tudtuk meg, hogy például egy fényképezőgép-objektív a háttérsugárzás 50-szeresét produkálja a lencsék tóriumtartalma miatt - fotósok, vigyázat!).

Ezután mellénk rendeltek egy fegyveres(!) biztonsági őrt, aki természetesen nem ránk vigyázott, igazoltattak mindenkit, majd megkaphattuk a belépőinket. A tervek szerint a 4-es blokk vezérlőjét, generátorát és reaktorát vettük célba (persze, csak mint útirányt). Ami elsőként feltűnt, hogy sokkal nagyobb az épület, mint amilyennek a 6-oson 90-nel száguldva tűnik. Kellett is lépcsőzni rendesen, mivel a liftben a látogató személyek szállítása tilos. A vezérlőbe a látogatófolyosón pillantottunk be, tájékoztatást kaptunk az ott dolgozók feladatairól stb.

Következhetett a generátor megtekintése: ehhez kobak használata kötelező, füldugó ajánlott (a koleszosok vitték, mint a cukrot - vajon miért?) A generátort hallani akartuk, hiszen ezért mentünk, emellett a gerjesztés csúszógyűrűi is külön figyelmet érdemeltek, na meg a fíling, a gőz és az áramvezetők méreteit már nem is részletezve.

A reaktorral már kevesebb szerencsénk volt, ugyanis a 3-as szétszerelése épp olyan fázisba jutott, hogy utánunk 5 perccel már senki nem tartózkodhatott a látogatófolyosón, úgyhogy itt csak egy pillantást vetettünk, majd mondták, hogy menjünk ki, ha nem akarunk fürdeni.

A szervezés tökéletes volt, ugyanis barátunk szülei finom ebéddel vártak minket, melyért ezúton is szeretnénk köszönetet mondani, történetünk folytatásában ugyanis nagyon fontos, hogy jóllakottan kezdtük meg a következő fejezetet.

Azaz kezdtük volna, mert bizony délután 3-tól kb. este 7 után valameddig a Gemenc Volán paksi autóbusz-állomásának várótermében múlattuk az időt. Elég sok, és egyre idegesebb, nagyrészt Budapest irányába készülő utas társaságában, akik idegenkedve nézték az optimizmusunkat, amellyel minden egyes sofőrt próbáltunk meggyőzni arról, hogy Pestre menjen inkább, mert a többi út úgyis járhatatlan. Egyetértettek velünk, de sajnos a forgalmista nem, és ők neki engedelmeskedtek. Miután meggyőződtünk a forgalomirányítás abszolút tenni nem akarásáról (természetesen mi vagyunk a tahográfért, és nem az miértünk stb.), és az első, a dugón átverekedő busz vezetője is azt mondta, ő bizony csak reggel indul tovább. Kiálltunk a hóba és vártuk, hogy valami történjen.

Ekkor azonban felgyorsultak az események. Aki eddig kibírta, az most már ne tegye le! Szóval, mint égi jel váltott a közeli vasúti átjáró fénysorompója pirosra. MÁV-os kapcsolatokkal rendelkező társunk, mint akit puskából lőttek ki, megindult a térdig érő hóban a vasút felé, és mire mi utolértük, szabályos (az utak szélén is alkalmazható) kézmozdulattal, lestoppolta(!) a Bzmot-ot. A kalauznő kinézett, és azt mondta, hogy ők Dunaújvárosba mennek, és ha az nekünk is jó, akkor csatlakozzunk. Felszálltunk hát, megvettük a jegyet, és érdeklődtünk a csatlakozás felől. A válasz sajnos elszomorító volt: a csatlakozás menetrend szerint másfél órája elment. Nekünk mindegy volt, jólesett kimozdulni.

Az út ennek ellenére meglepően jól telt, már csak hab volt a tortán, hogy telefonon elintézte nekünk, hogy a szintén hasonló késésben levő Dunaújváros–Déli pu. sebesvonat megvárjon minket. Aztán kezdett unalmassá válni az utazás, úgyhogy sikerült elintézni, hogy ne csukják be a vezetőfülke ajtaját, tehát az út felét igazi Bzmot cabview-ban néztük meg. Olyan volt, mint a Train Simulatorban, csakhogy itt kb. 20 méter volt a látótávolság, és olyan pályán haladtunk 80 km/h-val, ahol a sín gyakorlatilag nem látszott. Sőt, még majdnem váltót is takarítottunk, de ezt elvégezte helyettünk egy 12 órás szolgálatban levő vasutas bácsi, akit mindannyian megsajnáltunk, szegény alig látszott a hófúvásban.

Dunaújvárosban ketten beszaladtak jegyet venni, mert a kalauznénink figyelmeztetett, hogy így olcsóbb. Mi, a többiek, míg futottunk a másik vonathoz, azon gondolkoztunk, hogy most már tényleg megvannak a mai napra szóló emlékek, és ezután már nem történhet semmi. Hát történt! Felszálltunk a vonatra (igazi mocskos By kocsi volt). A kalauz már várt minket, és meglehetősen jó kedélyű volt (Magyarul tök részeg, abból a fajtából, akinek a véralkoholszintje állandó ofszettel kell, hogy rendelkezzen, különben elájul, vagy öngyilkos lesz stb. - vajon mért nem IC-re rakják?). Megtudtuk tőle, hogy barátaink hiába is szaladtak a jegyért, ő azt nem hajlandó lekezelni, különben is mindenki jobban járt volna, ha adunk neki egy kis "piát", és ő "felvisz minket Pestre". Egyikünk azt felelte, hogy elnézést, mi csak "hülye egyetemisták vagyunk", amit ő valamilyen általunk ismeretlen oknál fogva "műegyetemistáknak" értett, majd betessékelt minket a kocsi belsejébe, hogy üljünk már le legalább a jó melegben. Már majdnem napirendre tértünk felette, de nem térhettünk, mert jött egy másik MÁV-os fickó. Párbeszédük vágatlanul:

másik: –Te, azt tudod, hogy Pusztaszabolcsig mindehol megállunk?

kalauz: –Nekemindegy, de a vezé tudja?

másik: –Mihhhhá én vagyok a mozdonyvezető?

kalauz: –Eee b...d meg, tényleg te vagy, meg se ismertelek, a k...a életbe, nem ismerem meg a mozdonyvezetőt, neked engednek mozdonyt vezetni? Na jó van megállunk, nekem jó.

Ez alatt mi már tényleg nem tudtunk mit csinálni magunkkal, de hamar oldódott a hangulat, mert egyikünk tényleg értelmesen megkérdezte a fickót: Mit tippel, kb. mennyit fog késni a vonat? Na, ez egy műegyetemista kérdés - hangzott a frappáns reakció - de majd megnézzük. Levette a sapkáját, belenézett, majd belevilágított a jó öreg laposelemmel táplált lámpájával, és azt mondta, hogy 17.58-kor indultunk hivatalosan, most van 20.44, tehát szerinte tovább nem is érdemes foglalkozni a kérdéssel. Szerintünk se volt érdemes, de mindegy, jó poén volt, ahogy elővette a lámpát. Azt már nem mertük megkérdezni, hogy Kelenföldön kívül hol áll meg a vonat, mert ha mondjuk a talpára lett volna írva, akkor már biztos kitör belőlünk a hangos röhögés. Fél 11-re mindenki hazaért, erről Pakson álmodni sem mertünk volna.

A történetet különösen azoknak ajánljuk, akik úgy döntöttek, hogy inkább otthon maradnak, és azoknak is tanulságos lehetne, akik a buszállomáson idegeskedtek egészen másnap délig. (Jobban jártak volna, ha utánunk futnak a hóban.) Az erőművet pedig szerintünk minden villanyosnak látnia kellene. Ja, és még valamit: ha úgyis arra jártok, akkor feltétlenül nézzetek be a buszállomás várótermébe, ugyanis középen igazi műalkotás látható egy szerintünk négy púpú feneket (gondoltuk, ott ilyen is előfordulhat) és három tekegolyót ábrázoló kőszobor formájában.

maestro, mg