A Napsugár Játéka

Az ég lassan világosodik a délkeleti horizont felett. A felhőkről élesen és fenségesen verődnek vissza a ma első fénysugarai. Van valami különleges a mai napban – éreztem. Vagy ha még nincs, majd lesz. Ahogy ezt így hirtelen megéreztem, kitekintve a szobám ablakán, elfogott valami furcsa vágy. Menni – jutott eszembe. Menni, de hova? Tudtam, hogy el kell mennem otthonról – már csak azért is, mert másnap vizsgázom –, de ez valami egészen más érzés volt. Azt hiszem, megéreztem a tavasz ízét a levegőben, belekapaszkodtam egy éppen arra járó napsugárba, és felrepültem vele. És ő vitt, vitt egyre magasabbra. Már a felhők között jártunk, mikor megkérdezte, mit szeretnék csinálni. Értetlenül néztem rá – talán egy kicsit meg is lepődtem – de ő csak rám nevetett, s csilingelő hangján azt mondta:

–Játsszunk!

–Mit játsszunk? – kérdeztem, miután sikerült felocsúdnom ámulatomból.

–Majd meglátod! – kiáltotta, s fénysebesen – mit is várhatnánk egy napsugártól? – nekiiramodott. Nagyon erősen kellett kapaszkodnom, hogy le ne maradjak a nagy száguldásban. Csodálatos volt! Csak úgy hasítottuk a levegőt. Aztán hirtelen elfogyott! De mintha semmi sem történt volna, robogtunk tovább az Univerzumban. Bolygók, holdak mellett süvítettünk el, s már-már a csillagok közt jártunk, amikor se szó, se beszéd az én napsugaram fogta magát, és mint akinek "hátraarc!"-ot parancsoltak, megfordult. Talán kacagott egyet közben, de egy másodpercre sem állt meg, hogy kifújhassam magam.

A következő pillanatban azt vettem észre, hogy óriási sebességgel közeledünk a Nap felé. Na – mondom – ha ez az én kis napsugárkám nekimegy a Napnak, akkor nekem végem. De talán megérezte félelmemet, mert az egyik bolygó mellett hirtelen bekanyarodott, s most már egyenesen a Föld felé tartottunk. Csodálatos volt innen távolról! Nekünk van a legszépségesebb bolygónk! Olyan volt, mintha megálltunk volna pár percre, ami persze képtelenség, de mégis... teljesen úgy tűnt.

Aztán hirtelen megszólalt egy hang:

–Tisztelt utasaink! Rövidesen a Budapest Kelenföldi pályaudvarra érkezünk.

Gyorsan összekészülődtem, felöltöztem, s mire megállt a vonat, épp odaértem az ajtóhoz. Felnéztem az égre, mely még mindig csodálatosan ragyogott, a felhőkön táncot járt a megannyi napsugár, és éreztem: mégiscsak szép az élet, még akkor is, ha holnap vizsgám lesz...

Mg
2004. január 13.