Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Kolesztöri

MAVE

Kultúros hírek

Siemens a Műegyetemen

"...a Műegyetem és a Siemens közti 2002. évre szóló együttműködési megállapodás..."

SSSL – Szent Schönherz Senior Lovagrend

Gólyabál 2003 – szubjektív élménybeszámoló

Bár idén valahogy nem voltam a szokásos kötekedős hangulatomban, nem szúrt szemet igazán komoly rendezői hiba, valahogy profibbnak tűnt a bál szervezése, mint az eddigi években.

Házi feladat 4500 forintért!

"Diszkrét nagyházi azonnal"

Diákhitel

Rövid hírek Házunk tájáról

Világkép

Fejezetek az Izland-expedíció naplójából

1991-ben néhány elszánt ember elhatározta, hogy kijut Izlandra. Tervüket másfél év után siker koronázta, több mint egy hónapot töltöttek a szigeten. Jól sikerült képanyagot(amelyből december 4-étől kiállítás nyílik a Nemzeti Múzeumban), botanikai és geológiai gyűjteményt, természetfilmet hoztak haza, és még valamit, amiről a hivatalos jelentések nem szólnak: rengeteg személyes élményt, sztorit, poénokat. Ezek közül szeretnék felvillantani néhányat a következőkben.

... Az Askja krátertavának partján poroszkálva a további útitervről beszélgetünk. Megvitatjuk a Fereno szárnyrabocsátását, hogy nekivághasson végre a Vatnajökull megmászásának, kitárgyaljuk a benzinhelyzetet és az egyéb kapcsolódó apróságokat. Szavunk fogytával csak sétálgatunk a parton, rugdosva a süppedős kavicsszőnyeget.
Megállok a víz szélén és az alacsonyan lebegő felhőket nézegetem. Ocsmány idő van, a túloldal csak dereng a ködfátylon át.
Lenézek a bakancs orrához, és hirtelen úgy érzem, valami nem stimmel. Másodpercekig meredten bámulok magam elé, aztán rájövök. A félig parton fekvő jó kétmaroknyi kő együtt mozog a finom hullámveréssel. Hitetlenkedve érte nyúlok, és azonnal konstatálom, milyen könnyű.

Behajítom a tóba, és lássatok csodát: a kő úszik! Elindulok a többiek felé, hogy velük is megosszam a felfedezést, de ők már röhögve dobálják a vízbe a kisebb-nagyobb sziklákat. Emberfej nagyságú tömbökkel kézilabdázunk könnyedén, s közben nagyokat zuhanunk a kavicstengeren.
Miután kirohangáltuk magunkat, meghallgatjuk geológusunk rögtönzött előadását arról, hogy mi is az oka ennek a "természetellenes" jelenségnek. Amig a gázok által felduzzasztott szivacsos szerkezetről folyik a szó, arra gondolok, hogy mégiscsak fura hely ez az Izland: itt még a kövek is úsznak...

... Lefelé száguldunk egy keskeny földúton a hágóból. Sebességrekord-javítás készül. A váltót már rég üresbe tettem, a motor ezt a fordulatot nem bírja. 80-90-95, elhagytuk a régi csúcsot. Az UAZ rázkódik, az alvázat megvadult csikóként rugdossa a két híd, a lengéscsillapítók sírva-nyöszörögve próbálják kisimítani a gödrökkel teli utat. A kilométeróra mutatója reszketve billeg a százas környékén, mögöttem mindenki ordít a lelkesedés és a félelem artikulálatlan hangjain. Öt kilométer per óránként bemondom a sebességet. Száztíznél enyhe jobbkanyar, végtelen óvatossággal húzom a kormányt, és a háromtonnás dühöngő elefántbika megdőlve az égtelen porfelhőben, kavicsokat spriccelve veszi az ívet. Közel a lejtő alja, már nincs sok hátra. Még egy utolsó nekirugaszkodás, hátrakiáltok: száztizenöt, majd az út kiegyenesedik, a száguldás finoman mérséklődik. A társaság egy emberként fújja ki a levegőt: ez meleg volt. Majd egymásra vigyorgunk, és az élet visszatér a rendes kerékvágásba: hatvannal negyediket kapcsolok és enyhe gázt adok, hátul folytatódik a félbeszakadt kártyaparti és Imi visszabólint a térképei közé. Csak a főnök néz rám hosszan az anyósülésből, majd megcsóválja a fejét és megszólal: – Stanó... te nagyon hülye vagy...

... Nyugodt tempóban haladunk, a délelőtti nap sugarai áttűznek a szélvédőn, jólesőn melegítik még kissé gémberedett kezemet. Az ébredés utáni álmos hallgatást egyszerre Gyuri zsémbelése türi meg. Félhangosan fejtegeti, hogy a növényprésben szét fognak rothadni a gyűjtött virágok, ha nem tesszük valami száraz helyre. A rezignált választ – miszerint Izland nem egy száraz hely – csöndes vigyorral vesszük tudomásul. De Gyuri nem hagyja magát és kijelenti: márpedig a növényeknek száradniuk kell, tegyük fel őket a tetőre, olyan szépen süt a nap. Kérdően a főnökre nézek, megadóan bólint, így kihúzódom az út szélére és megállok. Felmászunk a tetőre, leoldozzuk a pótkereket, felállítjuk a kövesláda mellé, hátrébb rakjuk a repipiát, feltesszük a prést, lekötjük hevederekkel, még egy keresztkötés pókokkal, így ni, készen is van.

Néhány kilométerrel odébb egyszer csak szétkenődik valami a szélvédőn. Gyanakodva nézegetem, Izlandon elég kevés a repülő rovar. Hirtelen még két halk pattanás, és már zuhog is. Blokkoló kerekekkel fékezek, ki a kocsiból, fel a tetőre, pókókat, hevedert le, prést le, repipiát vissza, pótkereket mellé, lekötni, és szarrá ázva vissza a kocsiba. Megtörlöm a fejem és indítok, miközben az utoló esőcseppek kopogása is elhal a tetőn. Néhány kanyarral odébb már a nap is süt és Gyuri halk torokköszörüléssel hívja fel magára a figyelmet. Mert ugye, ha megrothadnak a virágok, akkor az első Magyarországra kerülő izlandi gyűjtemény használhatatlan lesz, és ezt mi sem kívánhatjuk. Belátjuk, hogy valóban nem, és újra kihúzódunk az út szélére. Mit szaporítsam a szót: aznap még ötször vettük le, illetve raktuk fel a prést.

Másnap reggel kissé elcsigázottan ébredtem. A sátorból kifelé farolva a Gyuri hangját hallom:

– Srácok, nem gondoljátok, hogy szép idő van...

Stano