Színes programnyelvekről álmodom
Az Impulzus 2003. decemberi számát kezembe véve megakadt a szemem a "Változások az infós progamozásoktatásban" című interjún. Mint a módosító javaslatokat kidolgozó bizottság vezetője szerencsém volt nyomon követni a reform folyamatát. Emlékeim szerint a HÖK képviselőiből és a számos oktatóból álló csapat minden, a mozgásterében elképzelhető, értelmes megoldást elővett, mérlegelt. Csoda nem történt, ahhoz ugyanis ki kellett volna bővíteni a bizottságot, de végül az adott peremfeltételeket kielégítő, mindenki számára elfogadható és jónak tartott megoldás született. Az interjú hangulata, az alternatívák környezetükből kiragadott és rosszul értelmezett részletei, és Sziffrid fejtegetései azonban valami egész mást sugallnak. Az olvasottak felzaklattak. Este az ébrenlét utolsó pillanataiban is az interjú egy mondata visszhangzott a fülemben: a hallgatókat nem egy-egy konkrét programozási nyelvre kell megtanítani, hanem csak a szemléletet kéne elsajátítani.
Álmomban a BME új angol szakán lettem tanár. Az angol szakra magyar nyelven felvételiztek a diákok. Nagy volt az érdeklődés, csak a legjobbak jutottak be az új angol szakra, amely méltán tekintette magát az ország elitszakjának. A felvettek között volt olyan hallgató, aki korábban éveket élt Angliában, míg mások egy árva angol szót sem tudtak. Közülük többen az első társalgási órákon az angol nyelvet nagyon nehéznek találták, ezért rögtön le is tettek arról, hogy valaha is készség szintjén elsajátítsák. Számukra az angol társalgás vizsga vágóhíddá változott. Megoldásként az angol szak hallgatói önkormányzata (AHÖK) azt javasolta, hogy tanítsunk mindent magyar nyelven. Különben is, mondták, ez egyetemi képzés, az itt végzők mind vezetők lesznek, az angol fordítás és tolmácsolás rabszolgamunkáját nem nekik, hanem a közép- és főiskoláról érkezetteknek kell majd elvégezni. És lőn magyar nyelvű angol szak.
Ezután a formális angol tárgy arról értekezett, hogy egy angol mondatban alany, állítmány és időhatározó követi egymást, az angol kommunikáció órákon pedig megtanulták a diákok, hogy az angolok úgy köszönnek egymásnak, hogy "hogy vagy". A mobil angol előadója megpróbált olyan ismereteket is elhinteni, hogy ha a "májnd dö gep" felkiáltást halljuk a metrókocsi ajtajában, akkor érdemes az orrunk elé nézni. Sokan felháborodtak ezen, mégiscsak borzasztó értelmetlen mondatokat bebiflázni a vizsgára. Az AHÖK gyorsan cselekedett, a mobil angol előadóját példásan megbüntették. A korábban használt angol tan- és szakkönyvek használhatatlannak bizonyultak, mivel azok csupa furcsa szóval voltak tele, ezért minden tárgyhoz új jegyzeteket kellett írni. A vizsgákra ugyan most is sokat kell tanulni, de mivel a hallgatóknak reményük sincs arra, hogy a tanultakat a gyakorlatban alkalmazzák, mindjárt a vizsga utáni sörözésen el is felejtik az egészet. A hajdani angol társalgás tárgyon megrögzötten elbukó veteránok fellélegeztek, a szak elvégzése azonban mégsem lett könnyebb. Most a formális angol lett a szórótantárgy, ahol a folyamatos és befejezett igeidők értelmezése vág rendet a vizsgázók között.
Telt, múlt az idő, az álláshirdetésekben mind gyakrabban tűnik fel a "BME angol diplomások kíméljenek" kitétel. A végzettek haragja az oktatói kar ellen fordult. Minden irányból érkeztek a dühödt diplomások, és sötét fellegekként gyülekeztek hajdani oktatóik előtt. Riadtan pislogtam körül, hátha meglátom az AHÖK képviselőit, akik beismerik, hogy ők akarták a magyar nyelvű angol szakot. Nem voltak sehol. Botok, kaszák emelkedtek előttem a magasba, hogy lesújtsanak, amikor...
Felébredtem. Megtörölgettem izzadt homlokomat, majd hálát adtam a Mindenhatónak, hogy az informatika szakon nincsenek olyan állapotok, mint rémálmom angol szakán.
Még nincsenek.
Szirmay-Kalos László