Kórházajánló 3 – új helyeken

Ismét beköszöntött a szeptember, ismét sikerült összeszednem valami új nyavalyát, amivel mehettem kórházba. Mivel a Szabolcs utcában jó tapasztalataim voltak, hát oda mentem. Előző orvosomnak (azt hiszem, megérdemli, hogy ezúttal név szerint említsem: dr. Farsang Zoltán) mondtam el bajomat.

Nem a szakterülete ugyan, de legjobb tudása szerint elmondta, körülbelül mi lehet, mire számíthatok vele, és lelkemre kötötte, hogy forduljak kézsebészhez. Máshoz ne, mert esetleg olyan ereket/idegeket nyomhat meg egy nem specialista, vagy maga a kezemen lévő izé, amit nem kéne. Ráadásul íjászkodom, meg regényemet is most fejezem be, egyszóval igénybe veszem mindkét kezemet. Sajnos a Szabolcs utcai kórházban nincs kézsebész, tehát máshova kellett mennem.

A hibát talán ott követtem el, hogy a legközelebbi és nem a legjobb intézményre kérdeztem rá. De ne vágjunk a dolgok elébe!

Mexikói úti sebészet – első iteráció.

Láttam már lerobbant kórházat, de ez talán mindegyiken túltett. A falak koszosak, az ajtók mállnak szét, a székeket mintha a kivonuló orosz katonák hagyták volna itt. A portán viszont készségesen megmondták, hova kell mennem betegfelvételre.

Ez a hely Chow-Yun Fat egyik filmjében látott jelenetre emlékeztetett. Valami kisebbfajta háború dúl a történet szerint, főszereplő viszi be nőjét a kórházba. Benyit egy rendelőbe. Ezután megfordul, és kimegy, nem is nézeti meg a nő állapotát. Ez a hely pont úgy nézett ki. Annyival voltam szerencsésebb, hogy leszakadt lábú/kezű embereket nem láttam. Így én maradtam.

Miután elmondtam, miért jöttem, megkérdezték, hol lakom. Megmondtam, hogy Budapesten nincs semmilyen bejelentett lakcímem. Erre leküldtek egy másik kartonozóba, hogy engem ott vesznek fel. Eddig még nem is volt gyanús.

Odalent – második iteráció.

Elmondom, miért jöttem. Mondják, most nincs itt egyetlen kézsebész sem. Kérdezik, mi a konkrét bajom. Mutatom. Erre a kartonozóba lévő nő közli, hogy ez nem is komoly, beír egy másik doktorhoz, mert más is meg tudja műteni. Hogy honnét tudta ránézésre, arról fogalmam sincs, mindenesetre otthagytam. Ez volt a második hiba, mert úgy gondoltam, majd visszajövök valamelyik kézsebészhez.

Következő hétfő – harmadik iteráció.

Rutinosan egyből az alagsori kartonozóba megyek. Kézsebész nincs, délután lesz egy másik. A betegek morcosak, én annyira nem, engem még mindig inkább esztétikailag zavar a bajom, szerencsére továbbra sem fáj. Azért jó lenne, ha már orvos is látna.

Délután – negyedik iteráció.

Gyanús jelek. Az az idősebb hölgy, aki már reggel nyolckor is varratszedésre várt, még mindig lenn üldögélt. Fél három volt. Bő harminc perc várakozás után végre jött valaki a kartonozóba. Fellélegzek, innét már gyerekjáték lesz orvoshoz kerülni. Hát nem!

Közölték, hogy nem láthatnak el, mert nem vagyok sem balesetes, sem sürgősségi. Emellett nincs beutalóm és bejelentett lakcímem sem.

Közöltem, hogy azért jöttem ide, mert szeretném megvizsgáltatni magam hozzáértő emberrel, és azért nincs háziorvosi beutalóm, mert egyetemista vagyok, egy hete költöztem fel, és ebből kifolyóan a lakcímbejelentést sem tudtam még megoldani.

Némi vita után a kartonozós nő hajlandó volt megkérdezni az orvost, megnéz-e.

Jelen pillanatban másik kórházat keresek magamnak. Sőt, először helyet kell keresnem magamnak, ahol hajlandóak megvizsgálni.

Valahol persze megértem a bürokráciát. Ami számomra érthetetlen:

–Miért csak negyedik alkalommal mondják meg, hogy nem látnak el? (A lakcímemet háromszor közöltem.)

–Miért kell egy szerencsétlen nőnek 6 órát várni varratszedésre?

–Miért nem néz meg valakit egy orvos, akinek szemmel láthatóan baja van?

Végső konklúzió: a mexikói úti sebészetre csak akkor fogok legközelebb menni, ha öntudatlan állapotban visznek.

Utószó helyett: a K épületben nem engem sz@rtak le, hanem azt, hol lakom. Ott senkit nem érdekelt, hol lakom, ki a háziorvosom. És már annak is örülök, ha megvizsgálnak...

Kokas