Boszorkány

Sokáig figyeltem, szemem habzsolta finom mozgását. Rituális tánca egybeolvadt hullámzó hajának ördögi csavarodásával, amiről természetellenesen villant fel a világítás és a sápadt Hold fénye. Mialatt csodáltam, éhes szemem egyre gyakrabban felcsillanhatott, ahogy egyre kevesebb ember mozgott közöttünk, és egyre pontosabban tudtam követni tánca apró részleteit. Én nem mozdultam. Ő volt, aki lassan, szinte észrevehetetlenül közeledett, mintha csak a tánctéren nyüzsgő emberek sodra lökné felém. Én csak álltam félszegen, és figyeltem az éjből néha kicsillanó szemeit és a szokásosnál fehérebb hamvas bőrét, ahogy néha felderengett a vaksötét ruhájából.

Megremegtem. A körülötte álló férfiak csak az illatát, egy-egy mozdulatát kapták el, és nyúltak is rögtön utána, de ő ügyesen kicsusszant mindig. A teste mintha csupa rugalmasság lett volna, hatalmas volt és gyönyörű. A tekintete még súrolni se súrolta az enyémet, de már féltem a pillanattól, amikor akár a másodperc töredékéig is egymás szemébe nézünk. Figyeltem a csábítás és varázs finom keverékét, és éreztem, ahogy a láthatatlan kezek hatalmukba akarják keríteni gyönge részeim. Valami azt súgta, hogy csapda az egész.

Aztán átvillant a fejemen, miért ne? Ha tánc, legyen igazi tánc! Nem voltam biztos benne, hogy végül lesz-e elég erőm ellenállni és eljárni ezt a táncot anélkül, hogy megigéznének, és ki tudja milyen sötét oltár kőlapján ébredjek szétválogatott belsőségekkel a kezemben; de hívott a veszély az ő személyében. Az utóbbi pár év eseménye arra bíztatott, hogy az életnél az is jobb, ha egy hosszú fülledt szeretkezés közben, a kéj tetőpontján hal meg az ember, és ez az este ezzel az álomképpel kecsegtetett.

Tovább figyeltem, ő halkan és finoman közeledett, már szinte éreztem a haja suhanásából felszabaduló apró szellőket az arcomon, amik mindenféle bűvös illatok sokaságát hozták magukkal. Ellenállhatatlan volt. A körülöttem levő arcokról hol irigység, hol megvetés sugárzott, de egy arc, távol a tánctér másik végén úgy nézett rám, mint ahogy ártatlan halálraítéltre szoktak, és tudtam, ő már átélte, és a rabjává vált. Még mielőtt jobban szemügyre vehettem volna, a boszorkány finom, de erős keze táncba pörgette vágytól feltöltött testem.

Átkoztam és áldottam magam. A felvillanó fényektől, fülledt illatoktól, dübörgő ritmusoktól és az izgatóan vonagló idomoktól távoli szilárd tudatom ellenezte az egészet, az érzékeim a zuhatag erejével toltak a sötét mélységbe, de mindenek felett álló akaratom azt kívánta, hogy összemérjem erőm ezzel a bestiával.

Belelendültem a táncba, és a szokásos esetlenségemet kiválóan ellensúlyozta a táncpartnerem ügyessége. Nem létező tánctudásom fitogtatására tett kísérleteimet lenéző, de kedves kacagással nyugtázta, és minél jobban igyekeztem, annál nagyobb kacagás volt a válasz. – Jó préda lesz! – Ez látszott a szeméből. Tánctudásom kinevetése és ez a tekintet bőven elég volt, hogy igen jól fejlett egómat felületesen, de fájdalmasan megsértse. Mint a bika előtt rángatott színes kendő, úgy hatott rám az érzés. Ámde nem engedtem elszabadulni indulataim, tudatom – két forgatás közben – módszeresen kutatott emlékek után, hogy hogyan adhatnám én ezt vissza kihívómnak kamatostul. Tisztán látszott, hogy fizikai képességeim híján vagyok ahhoz, hogy táncban felé emelkedjek, az összecsapás ideje még nem érkezett el, így maradt az egyszerű és nyílt megalázás: olyan pontjait érintettem testemmel és kezemmel nem éppen finoman, ami a női mivoltát sértette.

A terv bevált, a mosoly lefagyott az arcáról, és pillanatnyi ijedtség csillant fel a szemében. Nyeregben éreztem magam, és ezt ő is észrevette. Láthatóan hamar felülkerekedett a kezdeti érzésen, és immár ő is örömmel folytatta tovább az általam elkezdett játékot – mondhatom, nem kímélt egyáltalán.

Észre se vettem, de a rituálé közben (mert nem egyszerű tánc volt, az már biztos) valami sodort illatos dohányra gyújtott rá, és gyors, gyakorlott mozdulattal a számba dugta, aztán egy cseles és érzékei szorítással hirtelen levegővételre kényszerített. Egy pillanat alatt játszódott le a mozdulatsor, tehetetlen voltam vele szemben. Elképzelni sem tudtam, hogy volt képes a másodperc töredéke alatt ilyet művelni velem. Éreztem, ahogy az átitatott dohányban lévő hatóanyag lassan eljut a tüdőmből testem minden tagjára. Valamivel jobban ment a tánc és ügyesebb lettem, ahogy a végtagjaim újult energiaforrást leltek a méregben, de az öröm hamarosan kétségbeesésbe csapott át, ahogy a kábítószer átáramlott a nyaki ütőereimen az agyvelőmig, és éreztem kicsúszni testem az irányításom alól. Ahogy az ösztönöket és energiákat végletekig kiélvező testem tombolt, a tudatom úgy egyre halványult, és végül a felébredés apró reményében kihunyt.

A kizárólag ösztönök által irányított testem felett a mosdóban szereztem vissza a hatalmamat. Hogy mi történt a két időpont között, az örökké titok marad a számomra. Az első biztos emlék, hogy a véres, helyenként megtépett ingem maradványát próbálom a hideg vízben kiöblíteni, eredménytelenül. A víz fölé hajoltam, de szánt szándékkal nem hagytam megnyugodni. Olyan hevesen próbáltam kitisztítani a foltokat, nehogy véletlenül meglássam az arcom és a nyakam a vízben. Aztán erőt vettem magamon. Ahogy lassan elcsitultak a mosás által keltett hullámok, rémképek sokaságaként villant át a fejemen, hogy milyen sérüléseket ejthetett rajtam az a szörnyeteg. Amit akkor láttam, annál is jobban megrémített, mint amit elképzeltem. A bizonyság és valóság olyan erővel fogták meg a szívemet, hogy ütni is elfelejtett. Vérző sebek, harapás vagy vágásnyomok helyett csak ép és egészséges bőrt találtam a sérülés feltételezett helyén. A rideg valóság megrémisztett. El nem tudtam képzelni, mi történhetett, mitől véres az ingem, ha egyáltalán az az én vérem. Az izgatott pillanat, fizikai kimerültség és a nagy vérveszteség erőt vett rajtam; mint egy rongy összecsuklottam és elájultam.

Arra tértem ismét magamhoz, hogy a még vizes és véres ingembe öltöztetnek ismét fel a hely tulajdonosának emberei. Az ő arcukról is undor és félelem kifejezéseit lehetett leolvasni, olyanokat, amiket én is formálnék, ha kívülről néznék magamra. Nem kérdeztek, bár látszott, hogy a történtek esetleges eseménysorain jár a fejük. Megértettem őket és együtt éreztem velük, hogy nem akarják tudni a részleteket. Az egyetlen cél, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőlem, ezért minden különösebb finomkodás nélkül kiraknak hajnali hidegben az utcára.

Fájt minden porcikám. Nem tudom, hogy jutottam a szállásomra, de a fogadóba érve csak egy meleg fürdőre és egy kiadós alvásra vágytam. A tudatom korholt az önteltségem és túlzott önbizalmam okozta tetteimért, de imákat is mondott azért, hogy végül élve megúsztam a kalandot, de ekkor a meglepetéseknek még nem volt vége. A legrosszabb csak akkor ért el engem, mikor már biztonságban éreztem magam.

Ahogy öltöztem le a szobámban, az ing alatti izzadtságtól lucskos felsőm fájdalmasan tapadt a derekam oldalához. Nem tudtam mire vélni, és próbáltam odanézés nélkül eltávolítani a ruhadarabot. Nem ment. Rájöttem, mitől volt véres az ingem, valószínűleg valamilyen fekvő helyzetben átvérzett a seb a ruháimon, de nem akartam belegondolni. Szörnyű kínok között akartam a ruhán keresztül alkohollal fertőtleníteni az alvadt vérrel borított sebet. Senkinek sem kívánom azt a szenvedést, amit akkor éltem át. Mivel alig fértem a tíz centi hosszú, egy centi széles sebhez, minden igyekezetem ellenére a művelet nem sikerült elég precízre. A fogadóstól elkértem a helyi orvos címét, de ő egy állítólag ügyes kuruzslóhoz küldött, aki aprópénzért tartja is a szavát, és ez volt a fontosabb. A fáradtságom feledve villámgyorsan odaértem. A gyógyítóm kellemes csalódás volt az eddigi események után. Az idős kövér asszony rutinos ügyességgel tisztogatta ki a sebet, megszabadítva a ruhám darabjaitól és az alvadt vér jelentős részétől. Ahogy dolgozott, a fájdalomcsillapítóktól alig érezhetően, szemem a művelet helyére tévedt, és ekkor ért a legszörnyűbb felismerés. A seb mély volt, de nem egyszerű vágás. Kis vágások sokaságának tűnt először az egész, de aztán rájöttem: egyértelmű körömnyomok voltak, amik mélyen a húsba vájódtak, hogy hegként is akár örökre ott maradjanak, míg élek. Az egyértelműség lassan milliméterről milliméterre fokozódott, ahogy formát vettek fel a körömnyomok egymásutánjai. Igen, biztos voltam benne, hogy nem véletlenszerűek. Mintha valamiféle ősi rúna lett volna, de valahogy a formája mégis ismerős. Az utolsó jelet nézve megvilágosodott a seb jelentése. A betűket, amiket a rovások formáltak, nehezen lehetett kivenni. Pedig csak két szó volt. Két átkozott szó, amik már reggel óta zsongtak a fejemben, de mégsem mertem még ekkor sem kimondani. Csak annyit szóltam félhangosan szinte csak magamnak, átszellemült arccal a mulató irányába fordítva a fejem: "Ott leszek!". Szívem felmosolygott a lehetőségtől, hogy újra láthatom különösen kegyetlen kihívóm. És halványan a szállóm felé csak egy megérzés derengett fel előttem: vétett. Ott vétett először, hogy egyszer elengedett...

(Folyt. köv.)

Loft