Mindennapok

Minap bekapcsoltam a tévét. Jólesik néha egy kicsit lazítani, elbambulni a villogó képernyőn. Az ember oda se figyel – az egyik fülén be, a másikon meg ki.

A Stern tv-magazinját adták éppen. Egy tizenhat éves jugoszláv gyerek napját mutatta be a riporter.

"Jó napnak ígérkezik ez a mai.", mondja a fiú, miközben arcát mossa a fürdőszobában. Nem minden reggel van víz. A reggeli rövid, Seatnak – így hívják a fiút – menni kell, dolga van. Rövid búcsú után elmegy hazulról, szülei otthon maradnak a négy fal védettségében.

Seat futárként dolgozik. A napi parancsokat viszi be a város központjában szétszórt csapatoknak. Nem veszélytelen munka, hiszen a házak tetején orvlövészek leskelődnek az utcán járkáló emberekre. Az emberek nem is "járnak". Fejüket minél alacsonyabban tartva futnak saroktól sarokig, minél kisebb célfelületet nyújtva az ellenségnek. Seat barátokkal találkozik útközben. Egy kapualj fedezékében váltanak egymással egy pár szót – ritkán találkozik az ember ismerőssel –, majd elválnak. Mindenki fut tovább a maga útján. Közben természetesen szó szerint ott süvítenek a golyók az ember feje fölött. Seat az utca másik oldalán meglát két-három embert. Valakit meglőttek és éppen próbálják a sebesültet kivonszolni a tüzvonalból. Mire Seat odaér, az akció sikeresen befejeződött, most kocsiba kell rakni a sebesültet, hogy valahova elvihessék. Seat megkerüli a kocsit, hogy a túloldalról behúzza a kocsi hátsó ülésebe a meglőtt férfit. Hirtelen lövés dördül. Seat összerogyik. Fájdalmában kétszer felordít: "Segítsetek..., segítsetek!" Aztán nem szól többé. Seat meghalt a kamera előtt.

Hogy miért pont ő? Nem. Mem pont ő halt meg, hiszen minden héten történik ilyen, csak nem tudunk róla. Nem tálalják minden este vacsorához a tévében.

Ilyenek a mindennapok egy jugoszláv kisvárosban.