Kell vagy nem kell?

A múltkori Impulzusban egy érdekes cikket olvastam Lard címmel arról, hogy milyen rossz nekünk – értsd Magyarországnak –, hogy nem magyar zsírt vásárol(hat)unk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak erről szólt a cikk, de ez volt a végkicsengése.

Annak, aki nem olvasta az említett cikket, röviden összefoglalom a cikk hátterében húzódó okfejtést. Ha nem magyar termékeket vásárolunk, azzal fölöslegesen jövedelem áramlik ki az országból, tehát a belőle képződő profit sem országunkat gazdagítja. Így a profitból végrehajtott fejlesztések sem itt történnek. Ezzel lemaradunk még jobban a nemzetközi versenyben, tehát megint csak fogyasztási javakat kell importálnunk és a gondolatmenet kezdődik előlről.

Ez a gondolat ebben a formában, így nem áll. Néhány sebezhető pontjára szeretnék rámutatni, illetve arra, hogy inkább érzelmi, semmint gazdasági indíttatása van csak az ilyen magyarázatoknak.

A kérdés, amelyet próbálok megválaszolni ebben a kis eszmefuttatásomban, hogy vajon kinek rossz, ha nem magyar termékeket vásárolunk, illetve rossz-e ez egyáltalán.

Ehhez először azt kell tisztázni, mi is az, hogy magyar termék. Legkézenfekvőbb válasz nyilván az lehetne, hogy amit Magyarországon gyártottak. Ezt hívja a statisztika hazai terméknek (GDP ill. NDP). Persze ne felejtsük el, hogy magyarok külföldön is dolgoznak. Keresményüket jó esetben haza is utalják. Így azt, hogy egy termék magyar, úgy is meg lehetne határozni, hogy a magyar emberek által termelt javak. Ezt hívja a statisztika nemzeti terméknek ( GNP ill. NNP ). Ha az alap gondolatot tekintjük, akkor az első meghatározás szerinti illene bele a képbe, mert a magyarok által külföldön termelt cikkeket is importálnunk kell. A baj vele csak az, hogy mi van akkor, ha a Magyarországon termelt cikkekért nem magyarok teszik el a pénzt. Ez kétféleképpen lehet: vendégmunkások vagy külföldi tulajdonos.

Az első a jelenlegi magyar gazdaságban nem jellemző. A külföldi vendégmunkások aránya alacsony. Még ha az illegálisan a környező országokból beszivárgókat is beleszámolom, akkor is.

A másodikkal azonban már nem ez a helyzet. (És egyre inkább nem ez lesz a helyzet, mivel a privatizálandó állami vagyon értéke kb. 2,5-szerese a magyar bankokban levő össz megtakarított pénznek. Azt pedig ne felejtsük, hogy vásárolni vagy megtakarításból lehetne vagy hitelből. De a hitelt meg elég szűken mérik. Ebből is látszik, hogy inkább külföldi kézre kerül majd az állami vagyon. Hacsak... Hacsak be nem vezetik azt a volt Csehszlovák módszert, hogy minden állampolgár alanyi jogon jut bizonyos vagyonösszeghez. Ez jóval szélesebb réteg, mint a kárpótlási jeggyel rendelkezők! És jóval több pénz!)

A külföldi tulajdonos gyárában, mint az köztudott, a munkabért azért mégiscsak magyar munkások kapják. De a profit, az sajnos már nem a miénk. Bár ha azt újra itt fektetik be, nem is érdekes, ki kapta tulajdonképpen. Ezt, mármint az újrabefektetés elősegítését, az állam az adópolitikájában érvényre is juttatja, amikor adókedvezményben részesíti a külföldiek újrabefektetett nyereségét. Persze a befektetés sohasem önmagáért történik, hanem egy jövőbeli nyereség reményében. Amely majd vagy kiáramlik az országból vagy nem. Az elhamarkodott olvasó nyilván rávágja, hogy persze hogy kiáramlik. Ez azonban nem törvényszerű. Ne felejtsük el, hogy minden újrabefektetési ciklus emelheti a gazdaság színvonalát, és ha sok ilyen történik, a fejlettség eljuthat egy olyan szintre, hogy a képződő nyereséget itt is el lehet költeni bármire, vagy biztonságban itt lehet hagyni a bankokban.

Azért fogalmaztam úgy, hogy emelheti a színvonalat, mert ez csak akkor van így, ha az állami szabályozás figyel arra, hogy ne lehessen nyugatról kitiltott, környezetszennyező és egyéb negatívumokkal rendelkező technológiákat meghonosítani nálunk. A külföldi érdekeltségű ipar vállalatoknak persze az az egyik fő mozgatója, hogy itt még lehet régi technológiát alkalmazni, mert nincsenek magas környezetvédelmi adók. Szaknyelven szólva az externáliákat nem nekik kell finanszírozni. A statisztikai adatok feketén fehéren megmutatják, hogy finoman fogalmazva nem egészen up-to-date technológiák kerülnek hozzánk. Véleményem az, hogy inkább kevesebb tőke jöjjön, de az rendes technológiát hozzon.

Ebből a rövid kitérőből is látszik, hogy nem érdemes feszegetni ezt a témát, hogy magyar termék. Most akkor lássuk a "kinek rossz" kérdését. Maradjunk konkrét példánál a zsírnál.

Ezt megintcsak két részre lehet osztani. Rövidtávú és hosszú távú vizsgálat.

Lássuk csak. Miről is van itt szó? Olcsóbb a holland zsír. Miért olcsóbb a holland zsír? Első, legsötétebb gondolat, hogy a holland állam szubvencionálja a holland zsírtermelőket. Így azok jogosulatlan versenyelőnyhöz jutnak a magyar termelőkkel szemben. Tehát rövidtávon a magyar termelők rosszul járnak. De mi fogyasztók miért utasítanánk vissza a holland állam zsírnak álcázott támogatását? Hisz amennyit fizet a holland kormány a termelőknek, majdnem annyival kell nekünk kevesebbet fizetnünk a zsírért. Tehát ebben az esetben mi fogyasztók járunk jól rövid távon.

Nosza állambácsi agrárpiaci kérdésekben nem ismerve tréfát – akárcsak bármely nyugat-európai kormány – rögvest védővámot vet ki a zsírra. Ha ez megtörténik, a fogyasztók járnak rosszul, mivel a vámmal megemelkedik az import zsírok ára. Az állam nem jár jól a vámmal, mert gazdaságilag bizonyított tény, hogy a vám csökkenti egy kis gazdaság jóléti szintjét, illetve a vámbevételek minimálisan haladják meg a vámhatóságok fenntartási költségeit. Akik ezen utóbbi mondatot kétkedve fogadják, azoknak figyelmébe ajánlom Boch Gyula: Nemzetközi gazdaságtan című könyvét illetve az ENSZ Statisztikai Jelentéseit, melyek elemzéséből kitűnnek ezen megállapítások.

Az állam reakciója lehet az is, hogy elkezdi szubvencionálni a magyar zsírtermelőket. Ekkor mi fogyasztók megintcsak jól járunk, mert olcsó marad a zsír. A termelőknek is jó, mert a nyereségük meglesz. Mielőtt elkezdenénk örülni. hogy megtaláltuk a megoldást, gondoljuk meg, hogy mi van akkor ha a gazdaság sok szektora szorul ilyen támogatásra? A hollandok könnyen szubvencionálják a mezőgazdaságukat, hiszen bombajó iparuk van. De nekünk? Komoly költségvetési hiányhoz vezet! Hisz csak fizet az állam, bevétele alig van. Hiába emeli az adó százalékokat, a semmiből semmi folyik be. Miért is váltották le Kupa Mihályt? Csak nem a magas költségvetési hiány miatt? De bizony!

Ha a zsír azért olcsóbb, mert a holland parasztok ügyesebben termelnek, vagy valamilyen környezeti paraméterben jobb adottságokkal rendelkeznek, a vám akkor sem megoldás, hiszen az árarányok eltorzításával tovább hagyja élni a nem gazdaságosan termelő parasztgazdaságokat. Így azok nem keresik meg azt a cikket, amit valóban versenyelőnnyel tudnak termelni. Ez ellen érvelés ilyenkor az szokott lenni, hogy hiszen mi évszázadok óta jó zsírtermelők voltunk. Igen ám, de a kereskedelem sem volt ilyen intenzív és a világpiactól befelé a valutaszűke miatt mindig zártabbak voltunk! Ezért a világpiaci árak sem tudtak itt érvényesülni. Csak a KGST megszabott árak.

Még a legelszántabb versenyhívők sem javasolják azonban azt, hogy minden vámot és támogatást egyszerre szüntessenek meg az államok. Ugyanis a vámnak egyetlen esetben lehet indokolt célja. Kialakulóban lévő, ún. kiskorú iparág megerősödését, termelési tapasztalatainak a kialakulását elősegítheti. Ehhez kell a jó állami gazdaságpolitika, ami megmondja, hogy ezt és ezt fejlődésre ítéljük, ezt és ezt leépítjük. Ami gazdaságilag, műszakilag bizonyíthatóan nem lehet gazdaságos iparág, azt építsük le. Feltűnő, kialakuló dolgokat támogassunk, de amibe már évtizedek óta csak ölik a mi, adófizetői pénzünket és még semmit se bizonyított, azzal ki! Itt azonban politikai és társadalmi kérdések merülnek fel. És ettől érzelmi a fent említett zsír esete is. Ugyanis nem lehet megszüntetni olyan ágazatokat, amely esetleg a nemzet 20-30 %-ának is a megélhetését adta. Senki sem választ meg újra egy olyan kormányt, amelyik miatt a megélhetése megszűnt! Ezért nagyon jól kell ütemezni a leépítéseket és a támogatásokat. Egy éppen leépítés alatt álló iparág felszabaduló munkaerejét egy fejlődésben levő éppen felszívhatja. Nagyon fontos ugyanakkor a gazdaságpolitika piacgazdasági eszköztára. Az állami tulajdon visszaszorulásával a direkt eszközök megszűnnek. Nem lehet többé kiemelt gyárakat támogatni, mert ez sérti a verseny semlegességet. Csak egész iparágat lehet, függetlenül attól, hogy ki a tulaj. De szép is lesz a jövő! Ilyen még nyugaton sincs tiszta formájában.

De mi a helyzet hosszútávon? Az előzőekből ez is kiderült. A versenyben alulmaradó segítség nélkül szépen elbukik. De ha az állambácsi valamilyen eszközzel megsegíti, akkor vagy ellustul a verseny hiánya miatt, vagy fejlődésnek indul. Ha fejlődésnek indul, mindenki jól jár. Ha elbukik, akkor is, majd termel valami gazdaságosat. A régi reflex azonban most is előjöhet bennünk: mi van, ha a magyar zsírtermelők elbukása után csillagászati árakon kínálják majd a holland zsírtermelők a portékájukat? Ettől azonban nem kell félni, mert a fejlődő országok miatt mindig lesz olcsó zsírbeszerzési lehetőség, mivel a legtöbb kormány támogatja a mezőgazdaságot. Természetesen léteznek a nemzetgazdaságnak olyan ágai, ahol még ennyi kiszolgáltatottságot sem lehet megengedni. Ezek a stratégiai ágak. Ezek közé nyilván az alap élelmiszer ellátás is beletartozik. A kérdés most az, alap élelmiszer-e a zsír? Ha a bevezetőben említett cikk szerzője ilyen okoból aggódott, akkor természetesen elfogadhatóbb az aggodalma, de vitatható a stratégiailag fontosnak nevezhető szükséges termelendő zsírmennyiség, amely termelési szintet mindenáron fenn kell tartani.

- double b -