Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Zarathustra* margójára

"Ne tervezd a jövőt: a jelenben élni kell! Aki ezt elfelejti, nem lesz mire emlékezzen múltjából."

Impresszum

Moonsorrow

MusicMania

Kismadárdal

Néhány gondolat a hitről

"Mégis, miért hiszek inkább az axiómákban...?"

Sporthírek

Sporthírek

Powered by Schönherz DSK

"Levlistánk gyöngyszemei" sorozatunk bemutatja...

Moszkva tér

Kollégiumi Küldöttgyűlés – 2002. május 9.

2002. május 9.

Kiküldött tudósítók jelentése Karlsruhéból

Jövőpárti este

Visszatért az egyetemre a közélet

Március 4-én este hétkor – a késői időpont ellenére – meglehetősen zsúfolt volt az Aud. Max, egyetemünk legnagyobb előadóterme. Leszámítva a kötelező zárthelyiket nem is tudom, mikor volt itt ekkora teltház. Talán a tandíjfórum alkalmával. Igaz, akkor se voltunk kevesen, de a mostani alkalommal mintha annál is többen gyűltünk volna össze. Egy szó mint száz, voltunk egynéhányan, s magam is meglepődtem, hogy mennyi ismerős arcot látok. No de mielőtt még túlságosan is izgalomba jönnénk, visszatérek saját stílusomhoz, a hurráoptimizmust meghagyva a edj máschik lap erre a célra kitenyésztett újságíróinak.

Véletlenül vettem észre a plakátot, amely a rendezvényt hirdette. Nem mintha nem tudtam volna róla, hogy lesz, csak hát az ember az időpontokat nehezen tartja a fejében. Meg aztán számítottam is arra, hogy az egyetemet elárasztó plakátfergeteg úgyis felhívja a figyelmemet. Nem így történt. Úgy látszik, a rendezők csak egy-két plakátot raktak ki. Arra gondolni se merek, mi lett volna, ha ezt a néhányat esetleg meggyomlálja valaki, ahogy az a tandíjfórum idején történt. Igaz, akkor mindenütt bőségesen volt plakát, s lehet, hogy ez irritált bizonyos személyeket. Nem tudom. Mindenesetre az az egy, amelyet a sors végzete folytán meg kellett látnom, nem kerülte el a figyelmemet.

Be kell valljam, korábban nem foglalkoztam politikával, ezért talán furcsa, hogy rászántam magamat egy ilyen esti programra. Talán furcsa, annak, aki úgy érzi, nagyon is rendjén mennek a dolgok kis hazánkban. Csakhogy az utóbbi időben egyre inkább azt tapasztaltam, hogy aggasztó folyamatok vesznek körül, s hogy ezek minduntalan betörnek izolált magánéletembe, fenyegetően, vészesen. S ezt már nem lehet tétlenül tűrni. Az a minimum, hogy az ember legalább kinyitja a szemét és a fülét.

A meghívott vendégek egy részét felismerni véltem, másik hányaduk azonban ismeretlen volt számomra. Nyitó gondolatként a magyarság és a modernizáció került szóba. Többen elmondták, hogy tőkeszegény ország vagyunk, s hogy elengedhetetlenül szükséges, hogy tőkét tudjunk behozni. Ez azonban nem elég. Ha csak egyszerűen bejön a tőke, az valószínűleg elherdálódik, elpazarlódik anélkül, hogy bármennyit is előrejutnánk. Elengedhetetlen, hogy az oktatás is magasabb szintre emelkedjen. De még ez sem elég. A gondolkodásnak kell megváltoznia. Arra sem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, kinek a gondolkodásáról van szó.

Beszéltek a modernizációról, és az Európába vezető útról. Arról, hogy ugyan nálunk is vannak elzárkózni akarók, ez azonban csak 5% körül lehet (persze fél évvel ezelőtt ezt még nem lehetett tudni.) Mert miből táplálkozik ez a túlhangsúlyozott magyarság? Abból a félelemből, hogy az Európába vezető szűk ajtón nem mindenki tud majd átjutni, s ezek az emberek tombolnak – hangzott el. De nálunk – ellentétben a környező országokkal – még sincs realitása az elzárkózásnak, mert "meg vagyunk fertőzve", s a kapun átjutni nem tudók is követelik, hogy nyissák ki!, nem pedig csukják be. Hogy mit jelent ez? Roppant egyszerű. Romániában, ahol a modernizáció évtizedekkel le van maradva, s ahol teljesen természetes, hogy elveszik a villanyt és hogy nincs telefon, ez egészen másképp van. Nálunk azonban ez elképzelhetetlen. S a nagy népi-nemzeti lelkesedésű atyafiak is mercédeszen akarnak járni, nem pedig lovaskocsin.

Az is elhangzott, hogy a magyarság, a nemzet túlhangsúlyozása napjainkban azért is szükségtelen, mert ezzel nem csak Európától és a modernizációtól zárkózunk el, de egyúttal történelmi jelentősége sincs a magyar-magyar párbeszédnek, hiszen nem egy elnyomott kisebbség vagyunk hazánk határain belül. A monarchia idején egészen más volt a helyzet, s akkor volt értelme. Jó dolog kurucnak lenni, labancok nélkül.

Arról is szó esett, hogy ki fizeti meg a modernizáció árát. Mint elhangzott, 1993-ban a munkaképes lakosság 18%-a lesz munkanélküli. Ennél azonban jóval többen élnek és fognak élni nemcsak a létminimum alatt, hanem a nyomor szintjén. A kis fizetésűekkel és azokkal együtt, akik bármikor elveszíthetik állásukat, ők, a munkanélküliek fizetik meg a modernizációt. Ennél rosszabb azonban csak akkor lenne, ha ezt nem vállalnánk fel.

Azt azonban korántse higgyük, hogy a munkanélküliség átmeneti. A fejlett nyugati társadalmakban is megvan, s azok az emberek az ottani életkörülményekhez képest szintén a nyomor szintjén élnek. A probléma csak az, hogy nálunk ez az életszínvonal kissé lejjebb van, és hogy nálunk nem lehet a munkanélküliséget lejjebb szorítani.

Mint azonban elhangzott, a megoldás az lenne, ha az elkövetkezendő kormányok nem a hatalmat akarnák megszerezni, hanem az ország felemelkedésén munkálkodnának. Az életszínvonal emelésén, az infláció, a munkanélküliség és a korrupció leszorításán.

A hallgatóság soraiból érkezett kérdés a privatizációval kapcsolatban, konkrétan arról, hogy nálunk miért halad ilyen lassan. Nem lenne jobb a kuponos módszer? Nyugati hírforrások szerint pl. Lengyelországban 50% feletti a privatizáció aránya, amit jelentős sikernek könyvelnek el. Ezzel szemben a jelenlévő szakértők elmondták, hogy emögött azért van némi statisztikai pontatlanság, látszólagos privatizáció. Tény, hogy a gazdaság a privát szférában hatékonyabban működik, de vajon így van-e az ingyen az ölünkbe hullott vagyonnal is a helyzet, vagy az csak elherdálásra kerül. Többen is úgy foglaltak állást, hogy a kuponos privatizáció bár látványos lenne, de nem a kitűzött célokat szolgálná. (Saját szavaimmal ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a beteg nem azért eszi a gyógyszert, hogy az orvosság [minél hamarabb] elfogyjon.)

S nem csak a külföldi tőke bejövetelére kellene várni, hiszen van hazai tőkés is. Csak a jelenlegi körülmények között nem nagyon hajlandó befektetni. Nagy szükség lenne például az infrastruktúra korszerűsítésére, amihez köztudottan sok pénz kell. Olyan körülményeket kellene teremteni, hogy ezek a pénzek megmozduljanak. De ehhez olyan szabályozás kellene, amely segíti a vállalkozásokat, s nem csak az államkassza repedéseinek betömését szolgálná a mértéktelen elvonással. S az sem ártana, ha a szabályozó rendszer valamennyire stabil lenne, nem kellene attól félni, hogy két hónap múlva vajon mivel akarnak majd pénzt kihúzni a vállalkozó zsebéből.

S vajon ki nyeri a választásokat? Megtartja-e az MDF a jelenlegi pozícióit? A vendégek úgy ítélték meg, hogy három 'pacni' lesz a következő időszak palettáján, egy rózsaszín, egy zöld és egy fekete. Kérdés, hogy tudnak-e koalíciót kialakítani szükség esetén.

S miből gondolták a jelenlévők, hogy a következő választásokat nem a szélsőségek fogják meghatározni? Mire alapozták, hogy az a bizonyos 5% a kisebbség? Valóban csak néhányan képviselik a szélsőséges irányzatokat? Ma még talán. Ugyanakkor tartani lehet tőle, hogy a kilátástalan helyzetben lévők, a reményüket és lehetőségeiket vesztettek valamilyen szélsőséges bal vagy jobboldali irányzathoz fognak csapódni. Akiknek már minden mindegy, vagy akik úgy érzik, hogy bár az előző rendszer is igazságtalan volt, de velük azért mégsem ennyire. S még kik? Azok is, akik a jelenlegi hatalommal nem tudnak szóbaállni, vagy a hatalom nem hajlandó beszélni velük. Ezek az emberek feltétlenül szavazni fognak.

Befejező gondolatnak csak annyit, hogy nagyon meglepett ennek a vitaestnek a látogatottsága. Rengeteg hallgatót láttam (bár a Schönherzben ugyanebben az időben volt a KKB titkár választás, ezért innen feltehetően kevesebben érkeztek). Ismerve a hallgatói rendezvények látogatottságát (ld. Balatonlelle HK tábor), felmerült bennem a gondolat, hogy miért ez a nagy különbség. Miért tapasztalható, hogy a hallgatóság csak ösztöndíj és tandíj ügyekben mozdul meg, ugyanakkor szinte végig teltház volt egy ilyen vitaesten. Talán azért, mert az egyetemet nem érzik annyira sajátjuknak, ideiglenes állomáshely ez számunkra, ahol ha túl nagy disznóságok nem történnek, akkor 5-6 évig fél lábon is kibírjuk, s csak akkor adunk hangot indulatainknak, ha valaki megpróbálja túlfeszíteni a húrt. Az élet azonban több, mint ez a néhány egyetemi év, s ezalatt az idő alatt sem vagyunk teljesen elszigetelve e külvilágtól. Nincs tehát abban semmi különleges, hogy ezek a problémák jobban foglalkoztatják a hallgatókat (és persze nem csak őket!), mint az egyetem mindennapos apró gondjai.

Jó ez így? Talán. Azt mindenképpen el kell fogadni, hogy az emberek fontosabbnak tartják az élet problémáit, mint egy rövid időre őket befogadó oktatási intézményét. Azon persze lehetne segíteni, hogy mindenki otthonosabban érezze magát, s hogy eljussanak hozzá az információk, s hogy kedve is legyen beleszólni, s hogy erre meglegyen a bátorsága is.

Seggnyalók és beszari alakok demokráciája nem létezik!

Kincses Zsolt


Mit kívánunk a magyar diákságnak?

  1. Az oktatás finanszírozását európai arányoknak megfelelően!
  2. Kiművelt emberfők sokaságát!
  3. Színvonalas oktatást!
  4. A tantárgyak felvételi sorrendjének szabad megválasztását!
  5. Szabad tanárválasztást!
  6. Létbiztonságban élő oktatókat!
  7. Szabad átjárást a felsőoktatási intézmények között!
  8. Az állam és az egyház elválasztását az oktatásban!
  9. A diákság jogainak csorbítatlanságát!
  10. Emberhez méltó kollégiumi körülményeket!
  11. Esélyegyenlőséget a továbbtanulásra!
  12. Tandíjmentes felsőoktatást!

Szocialista Párt
Ifjúsági Kollégiuma