Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Címlappályázat

Nyomdatörténeti barangolások

Ma már többnyire csak a régi idők emlékét őrzik a betűszekrények a nyomdákban. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy azok az apró kis ólomdarabok és a többi fa és fém nyomdai eszköz segített bennünket, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk.

Kölykök! Fizessetek!!!

A nevetséges Mr. Ripley

"...most miii vaaaan???"

Cím nélkül

Children do not try this at home

" ... majd mikor már a felgyűlt gőzt nem bírja tartani a film, felszakad ..."

Komáromy Dániel (Komcsy)

Aranyásó Filmklub

Kívül az időn

Fél hat, felkelek, felcsatolnám a karórám – és nem működik.

A piros hetes csapdája

"Tanmese – kizárólag – ivarérett férfiaknak"

Ismét tandíj

Az 1992-es évet azzal a megnyugtató hírrel zárhattuk, hogy a kormány kivette a tandíjat a költségvetésből, s hogy tárgyalások folynak a tandíj bevezetési feltételeiről, a kompenzációkról, hitelkonstrukciókról és ezzel összefüggésben az adótörvény módosításáról.

Az azóta eltelt több mint két hónap során azonban ezekről a tárgyalásokról nem sokat hallhattunk. Ezzel szemben a sajtóban – a felvételi jelentkezések idején – ismételten megjelent a szörnyeteg, immáron havi 5000 azaz ötezer forintos tétellel riogatva a közvéleményt. Az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy szándékos volt-e az időzítés, vagyis hogy a költségvetésnek nagy megterhelést jelentő normatív finanszírozás körülményei között a hallgatói létszámokat egyre fokozottabban emelő felsőoktatási intézmények hálójából akarják ily módon kifogni a szelet.

Felkerestük a Művelődési és Közoktatási Minisztériumot, hogy a tandíjjal kapcsolatos újabb fejleményekről szeretnénk tájékoztatni olvasóinkat. Polónyi István főosztályvezető helyettes elmondta, hogy jelenleg a riport nem aktuális, mivel pontos információkkal nem szolgálhat. A kérdéskör ugyanis összefügg a Felsőoktatási Törvénnyel, amelynek tervezete kész van, s a kérdéssel két alkalommal foglalkozott az Érdekegyeztető Tanács illetőleg a Kormány is, de döntés csak a jövő héten várható. Akkor majd többet tud mondani.

Megkérdeztük Michelberger Pált, egyetemünk rektorát is, aki szerint a minisztériumnak nem volt célja a hallgatóság elijesztése. A rektor úr elmondta, hogy neki van egy távlati három kategóriás nullszaldós elképzelése a tandíj-ösztöndíj rendszerrel kapcsolatban, s hogy a napi teendőket ebből kellene levezetni. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a hallgatói létszám megemelésével a költségvetésnek a hallgatói juttatásokra fordított kiadása országosan 10 milliárdra fog növekedni (összehasonlításul a BME éves költségvetése kb. 3 milliárd forint), s hogy ebből egyetlen fillér vissza nem kerül adó gyanánt a költségvetésbe; ezt az államháztartás nem fogja győzni. Ugyanakkor az angol nyelvű MBA képzésért szemeszterenként 160 ezer forintot is hajlandók egyesek fizetni.

Megkérdeztük a rektor urat, hogy szükség van-e ennyi mérnökre, amikor az álláshelyek száma drasztikusan csökken, s hogy igen sokan külföldön kénytelenek munkát vállalni. Miért fizessük meg mi a más országoknak dolgozó szakemberek képzését?

Michelberger úr azt válaszolta, hogy másképp látja a helyzetet. Egyrészt a diplomások aránya a világban mindenhol emelkedik. Másrészt az itthoni álláslehetőségek nem elég vonzóak, ezért mérnökeink önként mennek külföldre, s azért szükséges a túlképzés, hogy itthon is maradjon valaki. Mellesleg nem érzi soknak a képzett mérnökök számát, mert az országot nem a bölcsészek és jogászok fogják eltartani. (A rektor úr nem ért egyet azokkal a szociológusokkal, akik szerint agrár szakemberekből, orvosokból, pedagógusokból és mérnökökből Magyarországon túlképzés van.)

Kétségtelen, hogy a közeljövőben mérnökeink bizonyos részére "rabszolgamunka" vár; átmenetileg nem tervezni és fejleszteni fognak, hanem gyártást irányítani. Oda pedig látszólag technikus is elég lenne. Azonban a legmodernebb körülmények között is előfordulhat váratlan dolog. A hibaelhárításhoz pedig képzett szakemberre van szükség. Nem lehet az anyavállalatot felhívni, már csak azért sem, mert pl. Japánban éjszaka van, amikor nálunk nappal. S előnyei is vannak a "rabszolgasorsnak", hiszen munkafegyelmet és logisztikát tanulunk, megismerjük a minőségbiztosítás fogalmát, s végülis felkészülünk arra, hogy valamikor színvonalas saját tervezést végezhessünk.

De hogy a tandíjhoz visszakanyarodjunk, a rektor úr elmondta, hogy a kérdést nem szabad egyoldalúan csak a hallgatók vagy egyoldalúan csak az oktatás szemszögéből nézni, hanem az ország érdekeit is figyelembe kell venni.

A hallgatói juttatások néhány éve jelentősen megnövekedtek, jobban, mint a professzori fizetések. Gyors számítással azt is feltárta, hogy az utóbbi három év tendenciáit figyelembe véve 14 év alatt a hallgatók nettó ösztöndíja meg fogja haladni a professzorok bruttó fizetését, 9-10 év múlva egyetlen folyóiratra sem fog az egyetem előfizetni és egyetlen könyvet sem tud megvenni. (Közben persze elismerte, hogy ilyen becslést adni 3 év adatai alapján meglehetős pongyolaság egy műszaki ember részéről, s ezzel csak az aránytalanságokra szerette volna felhívni a figyelmet.) Aránytalanságok persze máshol is vannak, például a BM focicsapat 1992-es költségvetése 100 millió, miközben az egész felsőoktatásra az egyik fontos alapítványból csupán 120 millió jut.

A tandíj kérdéséről persze lehet más vonatkozásban is beszélni. Ha az a tendencia, hogy fizessen, aki a felsőoktatásból közvetlenül hasznot húz (hallgató), akkor ne feledkezzünk meg a mérnököt alkalmazó vállalatról se, aki nemcsak hogy ingyen kapja meg a munkaerőt (a jelenlegi kezdőfizetések mellett fillérekért). Tehát ne csak a hallgatót terheljék, hanem az őt alkalmazó vállalatot. Ezzel szemben manapság sorra meg kell szüntetni üzemi gyakorlatokat, gyári órákat, mert a cégek pénzt kérnek érte. Megkérdeztük, hogy mi a véleménye erről Michelberger úrnak.

A rektor úr úgy látja, hogy a vállalatok kényszerhelyzetben vannak, fizetni nem tudnak. A nyugati szakértők egyre azt tanácsolják, hogy karcsúsítani kell. Vagyis helyi szinten akarják kezelni a problémát. Az ország számára ez azonban mérhetetlenül káros, exponenciálisan fokozza a munkanélküliséget. Sokkal inkább munkahelyet kellene teremteni, be kellene vezetni a közmunkát (ez alatt nem munkatábort ért, de pl. Budapest rettenetesen piszkos, nem lehet takarításra embert kapni, mert a munkanélküli segély olyan magas, hogy nem éri meg dolgozni.)

Egy kissé ugyan elkanyarodtunk a témától, de nem állhattam meg, hogy ne ellenkezzek. Egyrészt nem minden társadalmi réteg van olyan helyzetben, hogy vígan élhetne a segélyekből és szociális juttatásokból. Sokkal nagyobb gondnak érzem, hogy mindenki elszokott a munka gondolatától; menedzser akar lenni meg aktatologató, gyorsan meggazdagodni, (ez egyébként annak is köszönhető, hogy a szabályozók állandó változása következtében nem lehet hosszútávra tervezni).

A rektor úr azt válaszolta, hogy a piszkos munkát nyugaton is vendégmunkások végzik, pl. törökök. Másrészt a stabilabb környezet is szükséges lenne. S hogy a tandíjra visszatérjünk, abból a szempontból is az lenne előnyös. A jelenlegi körülmények között az ország nem bírja elviselni a terheket.

Érvnek nagyon jó, azonban elmondtam a rektor úrnak, hogy az én olvasatomban ha valaki egy szervezet vezetője, képviselője, akkor magánemberként megértheti a felsőbb problémákat, de neki, mint az egyetem vezetőjének ettől függetlenül erélyesebben kellene ütni az asztalt, hogy a működési és létfeltételeket kiharcolja. Nem a diákok pénzét kellene tehát sokallni, hanem az oktatóknak jobb fizetést kikövetelni.

A rektor úr elmondta, hogy amikor annak idején a minisztérium az OFÉSZ követelésére megemelte a hallgatói juttatásokat, akkor az ehhez szükséges pénzeket az egyetemek működési költségéből vette el. Lehet harcolni, de ez csak huzavona. A minisztériumnak ugyanis fix pénze van, amin osztozkodhatunk. Ha több pénzt kérnek az egyetemnek, akkor azt csak a diákoktól tudnák elvenni.

Másrészt a minisztérium fél a hallgatóktól. Ha 100 egyetemi tanár kimegy az utcára, az nem jelent semmit, de egészen másképp néz ki, ha 100.000 diák teszi ezt.

Ebben igaza van Michelberger úrnak. S mint amikor úgy látszott, hogy az OFÉSZ nem szervez tüntetést ennek politikai következményeitől félve, akkor is látható volt, hogy nem kell ahhoz szervezni, olyan spontán tüntetés lesz, amikor ki kell nyitnia a hallgatónak a pénztárcáját, s hogy ezzel együtt esetleg kénytelen lesz tanulmányait megszakítani, végső elkeseredésében nem fog visszarettenni a tüntetéstől. Ez ma is áll. Ma, amikor már nem 2000, hanem 5000 forint a tervezet, s a kompenzációknak nyoma sincs még.

S mindezek után nemzeti nagykalap szinten nézhetjük úgy is a problémát, hogy több pénz akkor se lesz, ha azt nem közvetlenül az államkassza adja a felsőoktatásnak, hanem közvetve benyúlnak az emberek zsebébe. (A közvetve és a közvetlenül szavak használata persze nézőpont kérdése!) Végső soron azonban feltehető a kérdés: jelenleg az oktató egyre kevesebbet foglalkozik az oktatással, kénytelen különmunkákat vállalni a tisztes megélhetéséhez. A diák mégúgy sem tud megélni, hiszen csak 2-3 hallgató kap az oktatói fizetéssel összemérhető ösztöndíjat, a többségnek 3000 forint körüli összegből kellene kijönnie. Lehet emellett tisztességesen tanulni? S ha ezt még megtetézzük a tandíjjal, amelyre szintén össze kell kaparni valahonnan a pénzt! Vajon hova jutunk? Miért nem éri meg az országnak, hogy mindenki azzal foglalkozzon, ami a dolga? Hasznos-e a mostani rendszer? És ha nem, akkor miért csináljuk még nagyobb károkat okozva?

Michelberger úr azt felelte, hogy ő legfeljebb annyit tehet, hogy elmondja a véleményét. Sajnos a képviselők illetve a minisztériumi emberek nem sokat akceptálnak belőle. Egy-két törvényjavaslat vitáján részt vett, és ezek során azt állapította meg, hogy a javaslatokat például el se olvasták, s ebben közös volt a kormánypárt és az ellenzék. Mint elmondta, ő már öreg ahhoz, hogy táblával a nyakában tüntetni menjen.

Ez utóbbi dolog egy kissé megdöbbentett. Ezek szerint már a képviselők se érnek rá, hogy a dolgukat végezzék? Pedig ők nincsenek is olyan rosszul fizetve. Talán mégsem kellene ilyen példát adni, mert akkor nemigen áll talpra egyhamar az ország.

A rektor úr azt válaszolta: a képviselők nyilván túlterheltek.

Kincses Zsolt