Sítábor '93

Egy abszolút amatőr élménybeszámolója arról, hogyan kell profi módon, előre megfontolt szándékkal összetörni magunkat

Skalka, 1993 február, Sítábor. Ez a felirat került Gabriella lábán lévő gipszre, miután ő is életében először próbálkozott a síelés tudományával. És ahogy az a nagy könyvben meg van írva, rögtön az első napon megtörtént a baleset. A hölgy a tábor végéig ott maradt velünk, mint egy ékes bizonyítékként arra vonatkozólag, hogy síelni nem is olyan egyszerű. Volt egy másik lány is, aki miután megkapta a maga lábbelijét (természetesen ő is az első napon), kocsiba ült, és hazavitték.

Mindezen intő példák sem voltak elegendők ahhoz, hogy Mészáros Feri, Ricsi és jómagam ne kövessünk el mindent annak érdekében, hogy egy kellemes ápolónő közelébe kerüljünk, miközben kezünk, lábunk fel van, be van és ki van kötve egy kórházi ágyban, időnként hozzák a kacsát, amely nemigen hápog, s megrágjuk magunkban százszor, hogy talán érdemesebb lett volna a pályán síelni. Ott ugyanis kevesebb a fa, kevesebb a korlát.

De hát ne szaladjunk az események elébe. Történt a dolog február hatodik napján, hogy negyven akárhányan egy busszal nekivágtunk az útnak. Milos szervezte az utat, a társaság egyik felét a bringakör túrákban megedződött tagjai tették ki, a másik felét DSK-nak hívták, de jobbára ex-Liberó, nevtanárok és oldalbordák jellemezték. És no persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nemes és nagy múltra visszatekintő Világjáró Klub is képviseltette magát. Igaz nem a tizezres létszámával, de a krémje mindenképpen ott volt. Egészen pontosan Murci és én. S ha már itt járok, hadd tegyek említést arról, hogy remekbeszabott diák készültek eme útról, s valamelyik VJK kisösszejövetelen a képek vetítés keretében terítékre fognak kerülni.

Szóval elindultunk. Igazi sportemberekhez méltóan kis aperitiffel próbáltuk "gyorsítani" a buszt és magunkat a megfelelő sebességre. Sikerült. Szlovákiába érve már remek volt a hangulat. Közelről megismerkedtünk a pénzváltás apró fortélyaival. Ugyanis szombatról lévén szó még két napig érvényes volt a csehszlovák korona, de csakis az. Hétfőtől életbe lépett a felülbélyegzett korona, de csakis az. Márkát, forintot hétfőig nem váltottak be. Így hát nem kis gondot okozott annak kiszámolása, hogy miből mennyit váltson az ember. Még az is előfordult, hogy valaki háromszor oda-vissza váltotta a pénzeket, a bankosoknak már égnek állt a hajuk. Hát nem hiába, a rendszerváltás az rendszerváltás. Én nemes egyszerűséggel oldottam meg a pénzkálváriát. Eme kritikus időszakban kizárólag kölcsönökből, kierőszakolt vacsorameghívásokból tartottam fenn magamat, amit itthon szépen kiegyenlítettem. Hát így is lehet.

Kedvenc postám közé tartozik a szláv rendszerű posta. Még annak idején Lengyelországban kitapasztaltam, hogy hol a kiskapu. Most Szlovákiában újra bevethettem a tudományomat. Ahogy működnek: a telefonokat először tárcsázni kell, s miután kicsörgött és beleszóltak a túlvégen, hogy halló, utána kell bedobni a pénzt. Recept: nem kell bedobni (amúgy se győznéd). Persze ha nem dobod be, akkor megszakad. De pár másodpercig még él a vonal! Addig megfelelően megkomponált egyszavasokat lehet bemondani, majd megszakadás után szorgalmasan tárcsázni. A beszélgetés valahogy eképpen zajlott le: Tárcsázás – Sziasztok ! – megszakadt, tárcsázás – Csaba vagyok – megszakadt, tárcsázás – minden rendben – megszakadt stb. Miután vagy tizenötször felhívtam az otthoniakat, elegendő információt tudtam velük közölni.

Na de térjünk vissza a síeléshez. Érkezésünk délutánján egy keveset esett a hav, így hát másnap teljes erőbedobással kezdhettünk neki magunk tervszerű összetöréséhez. Csupa amatőrökkel voltam körülvéve, így hát nem okozott lámpalázat, amikor időnként nem éppen a sí etikett szabályai szerint érkeztem le a lejtő aljára. Hol a lécem érkezett meg előbb, hol a botom, hol én, de együtt ritkán sikerült megérkeznünk. Persze nem adtam fel, újult erővel indultam fel mindig a felvonón. Voltak, akiknek már a felvonó is gondot okozott. Például Kristóf nem elég, hogy néhányszor kipuffant belőle, de rögtön az első menetben még a bérletét is elhagyta.

Az első nap különösebb gond nélkül eltelt, csupán rendszeresen hómintát vettem a talajból, szemtanúk állítása szerint még a fülem is tele volt hóval.

Másnap stílust váltottam, a téma: erdőrendezés. Történt ugyanis, hogy az erdei pályára merészkedtem, de nem számoltam azzal az esettel, hogy időnként néhány pofátlan és legfőképpen kivilágítatlan fa galád módon elém fog ugrálni. Én meg mint szerető anyjuk kedvesen átöleltem őket. A lábaim nemigen voltak összhangban, a jobb sílécem jobbról, a bal sílécem balról akarta kikerülni a fát, aminek a vége általában hangos csattanás, botrepülés, léckioldás, s riadt madarak elrepülése volt. Egyik ilyen alkalmat követően hangos nevetésre lettem figyelmes magam mögött:

Ilyent eddig még csak rajzfilmekben láttam! – nyögte ki magából a hóban fetrengő, röhögéstöl hasát fogó szemtanú.

Másnapra már idegenforgalmi látványosságokká váltak azon fák, amelyeknél tiszteletemet tettem – Ezt ölelgette a Sipi – felkiáltással.

Két nap elteltével Balu és Mészáros Feri mindenképpen fényképet akart csináltatni magáról, amint zúgnak le a lejtőn. (Eme lejtő körülbelül három méter hosszú volt, de ez már csak részletkérdés). A lényeg az, hogy miután megcsináltam a képet a Feriről, s a géppel bíbelődtem, hangos csattanásra lettem figyelmes. Megfordultam. Mészáros Úr, számomra mind a mai napig érthetetlen módon, úgy felkenődött a korlátra, hogy véső, kalapács szükségeltett a leszedéséhez. Még hetek múlva is mutogatta a kék foltjait a lábán. Hát azért ennyit nem ér meg egy fénykép.

A tábor vége fele kezdett elfogyni a hó. Így hát buszt rendeltünk, s elmentünk Chopokra egyet kürülnézni. A felvonója mély nyomokat hagyott bennem, és rajtam: Szendrei Zsolt indult el előttem rutinosan, aminek következtében két méteren belül hatalmasat tanyált, s kiszállt a sorból. Jöttem én még rutinosabban, s miközben megpróbáltam kikerülni, szerencsésen összegabalyodtak a léceim, s ugyanott puffantam én is egy nagyot. De az utolsó pillanatban egy reflex mozdulattal még megkapaszkodtam a korongban, ami szépen, komótosan húzott fel a lejtőn. Léceim az égnek álltak, hanyatt csúsztam a havon, s a szép égboltot bámultam. Rájöttem, hogy így is teljesen kényelmes, így hát nem engedtem el a mögöttem jövők teljes ámulatára. A dolog bibije az volt, hogy legalább hétszáz méteres volt az emelkedő, s kissé kezdtem fáradni. Ezért az akrobatákat meghazudtoló figurával hasra fordultam, s így vonszolt tovább a felvonó. A pálya szélén álldogálók eme jelenet hatására tapsban törtek ki. Megtetszett a szitú és a népszerűség, fordultam párat ide-oda, mint a western filmekben, s máris teljes volt az ováció. Ezután lévő napokban bármikor odaálltam a felvonóhoz, valaki mindig megjegyezte:

– Remélem, most nem hason csúszva akarsz felmenni!

Lassan közeledett a tábor vége. A hó egyre jobban olvadt, mi egyre többet kártyáztunk, sörözgettünk, borozgattunk, szaunáztunk, s kirándultunk a környéken.

Elérkezett a visszautazás napja. Türelmesen vártuk a buszt, ami visszavitt volna minket, de nemigazán mozgatta a füle botját annak érdekében, hogy megérkezzen. Így hát élelmes módon találtunk egy másik buszt, ami hajlandó volt a szállításra. Felszálltunk rá, pakolásztunk jobbra-balra, s mikor épp indultunk volna, megjött az eredeti. Így hát buszról le, kipakolás, másik buszba bepakolás, buszra fel. Eme műveletek megkönnyítése céljából a születésnapi bulikra kiszállítmányozott kanna borokra újabb csapást mértünk, ami notorikus elpusztításukban nyílvánult meg. Ismét jó kedve lett a társaságnak, s estére, mire a koleszhoz értünk, már több órás éneklést tudhattunk be magunkénak.

Végül is, bármennyire igyekeztem, nem sikerült kellőképpen összetörnöm magamat. Sebaj! Jövőre újra megpróbáljuk!

Sipos Csaba