ARTulcsapás

Egy drogos sírfelirata

Egyedül loholt céltalan,
Két mámoros ájulás között a szépet keresve,
De csalódott benend ó Ember,
Reggel újra hinni akart,
S este ez lett a veszte.
Könnyeit szívta reszkető kézzel a fecskendőbe,
Vállalva a halál fémtű érintését szétszúrt vénáját keresve.
Boldog volt, mert Együtt voltak.
Egy álmot, egy mámort,
Egy tűhegyén áldást osztó Istent szeretve.
Együtt rohantak, Együtt utálták a holnapot.
Együtt sóvárogták a szeretetet,
Melyet nekik csak a Világ Szennyvize adhatott.

Nézz magadba!
Te juttattad őt a két méter mély örökkévalóságba!

Nem fekszem le veled

Nem Fekszem le veled,
Inkább magam szeretem magamat,
Egyszerű vagy,
S nekem már nem a sex a mindenem.

Nem gyűlöllek, s még csak nem is haragszom rád,
Igen, talán megvetlek,
Bár inkább csak sajnálom, hogy ilyen vagy,
S ilyen a világ.

Ha tegnap jösz, őrülten ziháltam volna testeden,
De ma már több kell,
Nem elég a hullámzó csípő,
S tested forró, nedves öle,
Más kell, olyan, aminek már nincs semmi értelme.

Nem elég a varázsló ujjak csodája,
Kevés az édes szenvedély,
Útálom magamat, mert kívánlak...

De hiszen nem is kívánlak már,
Nem lennél más, csak biológiai játékszerem,
Az ízek és az illatok virága,
Csak az, mit a fáradtan izzó test magának követel.

De én Embert akarok, büszkét, dacosat,
Gyengén zokogó, elesett, világmegváltó,
Példakép erkölcsi halottat.
Olyat, akiért küzdeni kell,
Nem pedig mesét mondani,
Ostobán, s jópofán.
Olyan kell, kivel a gyönyör új értelmet lel,
Kit gyűlölök,
S kiért elkárhozom, ha kell.

Nem vagyok

Nem vagyok honfi,
Lánglelkű ifjú,

Undorodom

A szájtépő kivagyiságtól
A szellőlobogtatta zászló magyarságtól.

Nem rohanok csaholva tépni a koncot
Mely a múltból ittragadt,
Nem veszem számra az ősök nevét
Hogy ettől legyek hős, s igazabb,
Nem vagyok öntudatos honfi
Ki meghal népe igazáért,
Ez a nép csűrhe
Kit csak a kenyér és a cirkusz ámít.
Veletek nem vagyok Magyar
S nem vagyok Polgár
Nem vagyok hadfi, ki védi a honát
S nem vagyok költő, ki húzza a szellem-igát
Nektek nem vagyok semmi, csak habzó szájú őrült
Ki minden reggel könnyeivel takargatja
Vérbenforgó kapzsi szemeitek elől
A bánatos beteg megvénült
Tölgyfát

Igyatok hát víg cimborák!

Igyatok hát víg cimborák!
Vedeljétek a vak megváltást,
Az olcsó vörösbor savanykás mámorát!

Vedeljétek a sört, mint az anyatejet,
Az felnevelt, hogy a szesz tartson életben titeket.

Ne nézzetek körül a világba,
Agyatokat oldjátok csak fel az olcsó megváltás vigaszába.

Ordítsátok részegen, hogy nem félünk a Mától,
S a Holnapot is alkoholba öntjük, ha kell!
Kezetekben csak a pohár biztos,
S az, hogy a holnaphoz még több,
még több alkohol kell.

Hánnyátok csak össze a falakat,
Okádjatok, mint a szükségét végző állat!
Ez is része a világnak,
Dugd hát le az ujjadat,
Ne tartson vissza az útálat.
Lökd ki a gondot a valót,
Hogy holnap újra bátran láthasd
Ezt a szemét, megalázó, életnek nevezett céltalan csehót!

Igyatok hát víg cimborák,
De most már nélkülem.
Nekem, hogy felforduljak, már az is elég, hogy itt élek és emlékezem

Tisztelettel: Riz Péter