Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

A Schönherz Kollégium programjai

Fiókmélye

Boldog születésnapot, J.R.R. Tolkien!

Élménybeszámoló az "Egy rég várt ünnepély"-ről

Fegyelmi Határozat

Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyvvásár

Krumplihámozó

Sziget

Impresszum

Hekk Elek

Téli nap – és ami azóta történt

A programban többek között szerepelt a kollégiumi körök költségvetés- és repiigényeinek elbírálása, valamint több, a közösséget érintő témával foglalkozó előadás.

Traffic

Manapság előtérbe kerültek a nem lineárisan mesélt történetek. Persze ez nem újdonság, gondoljunk az Odüsszeiára és az eposzi kellékekre, csak éppen az amerikai közönség (hisz a legtöbb "nagy" film amerikai lévén az ottani népnek szól) nem feltétlenül vevő egy komplikáltabb történetvezetésre.

A kilencvenes évek egyik nagy alakja, David Fincher törte meg talán először a nagy amerikai filmek linearitását és áttekinthetőségét a Játsz/Ma (The Game) című opuszával, ahol Michael Douglas-szel együtt a néző is csak a végén döbbent rá az egész színjátékra.

Komplex történetek aztán jöttek csőstül, mígnem előbukkant egy addig ismeretlen név, Christopher Nolan, aki az öccse ötletéből írt forgatókönyvvel szinte minden jelentős díjat besöpört az Oscar kivételével (ami ugyan anyagilag jelentős, ám szakmailag kétségbevonható hitelű). Igen, ez volt a Memento (http://www.otnemem.com/). Egy film, ami visszafelé játszódik, ráadásul tele van flashbackkel (visszatekintésekkel). Ez igen, ez valami – gondolták sokan.

Talán Steve Soderbergh is ezt gondolta, csak ő közben Stephen Gaghan forgatókönyvét olvasta. Három történeti szál, amelyek néhol összeérnek, néhol meg nem. Merész.

Van egyszer a kábítószer ellen küzdő szenátor (Michael Douglas ismét), akinek a lánya drogozik. Aztán van az üzletember, akinek helyét, miután lecsukják, ártatlan lelkületű felesége (Catherina Zeta-Jones) veszi át, nem is akármilyen lelkesedéssel. Mindehhez persze hozzájárul a mexikói zsaru (Benicio Del Toro), aki hol a kábítószer ellen küzd, hol egy megvesztegethető, álszent rendőr.

Az ő történeteik keverednek össze és vissza, olykor szinte csak minimális összefüggéssel a szálak között. (Benicio sétál az utcán, jön szembe Catherina, a kamera a nőt kezdi követni, és átkerültünk a másik szálba, vágás nélkül!) Ezúton kell megemlékezni a nagyon szép képekről, amelyek mexikóba kerülve valahogy mindig egy kicsit sárgábbak, homokszínűbbek, piszkosabbak.

A film nem táplál illúziókat bennünk, a szereplők nem hősök, esendőek, hazudnak és olykor álnokok. Egyszóval életszerűbbek az amerikai filmek átlagkaraktereinél; szerencsésen kerüli őket a hepiend rózsás fuvallata, és általában a hősi halál is. Nincsenek "nagy" hősök, de a média által kreált "hétköznapi hősök" sztereotípiát is kerüli a történet. A történet, amely alig mesélhető, mégis logikusan összefügg, már amennyire felesleges erőlködés nélkül egységben lehetett tartani. Ami nem megy, az nem megy, nem fontos minden szálat egy pontba futtatni – gondolhatta a forgatókönyvíró, nagyon helyesen.

A film másik nagy erénye a színészekben rejlik. Sajnos ritkán látni ennyi tehetséget egyszerre a vásznon, manapság divat lett "szép" embereket pakolni a kirakatba, oszt jó, a népnek ez köll. Most nem ez volt a helyzet, Catherina bebizonyította, hogy szépségéhez mérhető a színészi tehetsége is; férjura a szokásosan nagyszerű játékot nyújtotta, és a többi színészt is elismerés illeti. Benicio Del Torot többek között egy Oscar-díj (érdekes, hogy itt mellékszereplőként kapta, de Berlinben mint főszereplő kapott Ezüst Medvét. Hát igen, nehéz eldönteni, ő valójában kicsoda-micsoda a történetben). A rendező Soderbergh is egy hasonló szobrocskával tért haza ama bizonyos estéről, bizony megérdemelten. Akkor még nem értettem, ki ez a pasi, akit két díjra is jelöltek, ráadásul az egyiket meg is nyerte. Miután láttam a filmet, eszembe jutott, hogy az Oscar talán néha mégis reális lehet.

Kokas Zsolt