Dobozok

Megjelentek a felhők az égen. Hosszú ideje, hogy nem láttam felhőket, s most áhítattal, némán figyelem, ahogy lassan kavarogva, misztikus formákba burkolózva mutatják: ők azok, ők azok a kevesek, akik szelíden birtokolják a világmindenséget. A jéghideg svepsz szisszen egyet a dobozából kikandikálva, majd fortyogva legurul a torkomon. Hideg, mint az állat. Ellenben a hőség kibírhatatlan. Ömlik rólam a víz. Tiszta szenvedés az élet ilyenkor. Csöngetnek. Nyitok. Lepődök. Aztán most itt ülök a széken, körülbástyázva ezer dobozzal, és csak úgy utólag mondom el, hogy ez és ez. Szóval ajtót nyitok, ott áll egy izé, azt modja svejci német akcentussal, ha a szerződést elfogadom, írjam alá, kész. Elolvastam, aláírtam. Egy perce még olyan egyértelmű volt. Persze tudom, erre megy ki a játék: a szerződés tiszta, de az ember lelkiismerete nem. Hiába. Mindenki fél az ingyen kapott gyönyörtől. Az ember először tisztán lát, tisztán érez, csak később jön a lelkiismeret, meg annak furdalása, hogyha tudtad, miért fogadtad el. Meg hogy rongy alak vagy Géza. Én nem vagyok Géza, ezt csak úgy a példa kedvéért mondom. Azazhogy Géza vagyok, de nem úgy, mert csak a második keresztnevem. Szóval itt vannak ezek a dobozok, most már ideje lenne kinyitni őket, hátha megromlik ebben a melegben. Mondjuk nincs ráírva, de attól még lehet romlandó, vagy akár miafene. Azért még tisztázzunk egy-két dolgot. Az, hogy aláírtam, nem jelent semmit, mert ha ki nem nyitom, az azt jelenti, mintha nem is kaptam volna meg. Különben is. Ebben a melegben minden megtörténhet. Lehet, hogy erre apellálnak. Szóval most kell nekem ez a szar, vagy nem. Meleg van. Nincs kedvem kibontani. Nem is bontom. Nem én.

Az elmúlt héten megint jött vagy öt csomag. Már alig van hely a lakásban. A plafonba fúrt kötelekbe kapaszkodva közlekedek, meg sámliról sámlira ugrálok. A munkahelyemen szabadságot vettem ki. Többnyire töprengéssel töltöm az időm. Szépek ezek a dobozok.

Három hét telt el az első csomagok megérkezése óta. Lassan kezd visszatérni a jókedvem. Nem mintha bosszantott volna a dolog, csak mint mondtam érthetetlen volta gondolkodásra kényszerített. S mit mondjak, elment vele az idő. Lefogytam, csenevész lettem. Ma délelőtt véletlenül felborítottam egyet. Egy dobozt. Mi volt benne? Ne firtassák! Nem érdekes. De arra rájöttem, hogyha ez nem történik, talán életem végéig töprengek. S ez fölöttébb érdekes.

Bekapcsoltam a televíziót. A híreket. Félőrült pofa somolyog az arcomba. Folyton azt ismételgeti: "Uram! Ön az egyetlen. Uram! Ön az egyetlen! Gratulálunk!" Na mindegy. Most már lefekszem.

Ma jött megint egy csupaizom töpörtyű, azt mondta, gratulál, és most már elvinné a dobozokat, ha nincs ellene kifogásom. Nem volt. Három nap alatt többször is jelentkezett, mindig vitt egy keveset, majd az utolsó alkalommmal, mielőtt elköszönt, átadott egy dobozt, persze másmilyent, mint az előzők, és azt mondta, hogy csak néhány hét múlva bontsam ki. Már megint mi a nyavalya ez, de megnyugtatott, hogy mért aggódok, gondolkodnom sem kell, csak felbontani, akkor minden világos lesz. Isten ments, mondom, hogy minden világos legyen, ő mosolyog egy kicsit, aztán meg somfordál, elfele.

Három hét nem nagy ügy, annyira mégiscsak leköt a dolog, hogy nem mozdulok ki, csak eszem meg olvasok, hogy eltereljek. Havaj. Nem rossz.

Eltelt, bontok. Dobozban ízes hazai, orosz vodka, (eddig fasza) és levél. Olvasástól fanyalgok. Olvasom. "Tisztelt Uram! Szívből örülök, hogy Evolúciós stratégia, avagy magad ízleld a természetes szelekciót! című játékunk nyerteseként, pontosabban túlélőként üdvözölhetjük. (Baromság!) Ön azon kevesek közé tartozik, akik a játékot rendhagyó módon túlélték. Kérem ne rökönyödjön meg: ma már a Föld lakosságának csupán egytizede él! Hát nem csodálatos? De nézzük egy kicsit részletesebben! Miről is van szó?! (Erre kiváncsi vagyok!) Nyilván Ön is hallotta a rádióban, sajtóban, televízióban oly gyakran emlegetett ökokatasztrófáról: a környezeten való gondatlan eluralkodástól kezdve a társadalmi konfrontációkon keresztül az egyénre kivetítődő problémák mind-mind egy globális és teljes, tehát örök hanyatlását predesztinálja fajunknak, egyszóval a kipusztuláshoz vezet. Megoldási stratégiát, mint tudja, sem az államok, sem egyéb szervezetek nem produkáltak, s napjainkban ott tartottunk immár, hogy a rengeteg pénz beleölése ellenére már reménnyel sem kecsegtettek. Ezért voltam kénytelen bevetni stratégiámat. Ne higgye, hogy örömmel tettem. Fájdalom és szégyen hatják át gondolataimat, de van, ami vigasztal, az ami fajunk érdekében a módszer alkalmazásához vezetett: a kötelességtudat. S ezt, már csak érdekem, élhetésem miatt is nem hagyom vitatni. De térjünk vissza a tárgyra! Most már talán Ön is érti, mi történt valójában. Egy bizonyos intelligenciaszint feletti emberek nem nyitották ki a dobozokat. Gondolkodásra késztette őket a tény, illetve a tények, s így semmi mással nem törődtek. Mint maga. Ők is lefogytak. Azonban az ilyenek közt bizonyos intelligenciaszint alatt nem akadt, aki valaha is kinyitott volna akár egy dobozt is. Mind meghaltak. Bizonyos általam megállapított magas intelligenciaszint feletti agykapacitás tette csak lehetővé, hogy az ember felhagyjon a hiábavaló gondolkodással, és prózaian szólva leszarja a dobozokat. Ezt tette Ön is, gratulálok. Természetesen (az igazsághoz hozzátartozik) bizonyos intelligencia-szint alatt (bunkók) a dobozuk felnyitásra kerültek, hatásuk minimális csodálkozás volt, majd a szemétbe kerültek. A söpredék eltakarítására azonban most már minden lehetőségünk adott. Remélem, Ön is mihamarabb jelentkezik organizátorunknál, hogy tevékenyen részt vegyen emberiségünk megfelelően szelektált maradványának munkájában, hogy felvirágoztathassuk és tökéletesíthessük populációnk formáját, melyre, ismétlem, most már minden lehetőségünk megvan. Tudom, tudom, mint sok más embernek, magának is az forog a fejében, hogy mivel állítottam be az intelligenciaszint határát? Nos ez nagyon egyszerű: a dobozok mennyiségével, persze hosszú kisérletezés után. Nyilván az is érdekli, hogy miként jött ez a zseniális ötlet, hogy dobozok.

Hát ezek jól leszopattak. Ha nincs intelligenciám... a fenét az intelligenciám, belerúgtam abba a dobozba, különben soha nem nyitom ki. Na mindegy. Rothadtak. Azért ez a dobozos Ötlet? Ez senki ép emberfiának nem juthat eszébe. Megnézem mégegyszer a levelet. Hát persze. Minden világos. Apró betűk, kissé balra dőlve, mint egy EKG, de a betűk azért mégsem olvashatatlanok. Tóték. A kurva anyátok!

Menyus