Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Kultúros hírek

"...veled van tele a SPOT-fal"

Gólyabál

...ruhatárnál spontán kialakult kulturális színpad...

EHK-tükör

Hangulat++

Hálózati szolgáltatások és szoftverek

Kultúr reszort

Könyvajánló

Amit teszünk, nem más, mint hogy megpróbáljuk tudatosítani, közérthetővé tenni a felgyülemlett tudást, hogy az olvasó ezzel felvértezve járulhasson hozzá a betegségek leküzdéséhez.

Fiókmélye

Orvos-biológus mérnökképzés

ARTulcsapás

"Ősszel szerelmesnek lenni olyan, mint
megcsodálni a semmibe hulló falevél
sápadt-sárga táncát."

Tisztelettel Riz Péter

Ősz van

Elhervadt már minden virág
Ősz van, sáros, s sötét
Nem várunk már semmit
Nem öleljük már a napfényt
Csak siratjuk a dicső multat
S remegve keressük a meleg emlékét

Most én vagyok az ősz
Sötét és hideg
Átmenet élet, s halál közt
Kezemben tartom a tél levelét
A parancsot, hogy múljon aki él

Nem akarok játszani a felhőkkel
Ragyogni mint a nap
Nem akarom elkápráztatni a pisze vágyakat
Nem akarom fényben fürdetni arcodat
Nem akarom a feltámasztani a múltam
S neked ígérni a csillagokat

Csak várni szeretnélek
Lesni bisztos jöttödet
Hozzád bújni szótlan
Ha szivem az ősz oly hideg
Csak megérinteném csendben mosolyod
Hogy dermedt kezemmel érezzem melegét
S tudjam hogy benned otthon vagyok

Én már lesöpörtem az asztalról a vágyakat
A kezedet akarom, s megélni éj-tiszta álmodat
Csak csendben szeretnélek
Nem hivalkodón, vadul
S ha vége van a nyárnak hozzád bújnék
Hogy tested melege legyen takaróm

Elhervadt már minden virág
Ősz van, sáros, s sötét
Nem várunk már semmit
Nem öleljük már a napfényt
Csak siratjuk a dicső multat
S remegve keressük a meleg emlékét

Nem tudnám boldoggá tenni őt

Ő simulna hozzám,
De a te bőröd égetne,
Az ő ajkához érne a szám,
De a te (örökre ismeretlen) csókod kísértene.
A te nevedet suttognám a sötétbe
Megannyi forró éjszakán
(Így)
Az ő szerelmét veszteném el,
De még mindig a tiédet siratnám!

A magány vigasza
- a Dunának -

Megnéznélek, újra, mint már annyiszor,
Megborzongva hűvös lehelletedtől,
Magamhoz ölelnélek bátortalanul,
Mint azon a délutánon, amikor nekem adtad
A megsebzett magány vigaszát.

A tavaszi naplemente gyengéden simogatná
Arcodat, s én lassan felolvadnék a szélben
Végigsimítva jól ismert tested hullámain
Elmerülnék benned lágyan, emlékezve.

De az esti szél messzi sodorja illatod,
S én félek, hogy szerető ölelésed a múlt
Örök fogságába zár.
Menekülnék, élnék a mában, de lágy-csók
Örvényeid elragadnak, s húznak egyre lejjebb
A tegnap langyos félhomályába.

Félek, hát nem kereslek.
Emléked vágyva, zavaros lüktetésed
El-elsimítva, csak távolról csodálva,
Álmaimban megbocsátva, követellek
Örökre
Magányomba
Bezárva.

Elég

Lezuhant a világ az asztalomra
Én csak ráléptem, fáradtan, meggyötörve
Néztem a megcsalt, félbehagyott álmokat
Az örökre elfelejtett, tegnapízű vágyakat

Csak bambán bámultam a buta szavakat
Az értelmét vesztett vallomások csendje ott
Égette még múltba ragadt fantáziám
A megölt tegnapok hiánya ott kísértett most is
Bennem örökre álarcok mögé bújtatva

Nem vágyom már a boldogságot, nem keresem a
Puhán ringatózó, csodára jelölt harmóniát
Nem bánt már semmi csak sodor a közöny
Hideg, hű társam a felejtés másnaposan
Ébredő hideg reggelein
S én kezébe temetve kezem, s lelkem
Megyek vele át a világon
Át
Át
Át a magányos éjszakán.

(hát ennyi. persze nekem már ez is sok)