Heltai Jenő: Altató mese egy ébresztőóráról

Kalandos ifjúságom alkonyán – mint minden rendes ember – én is a Józsefvárosban laktam. Özvegy Hornyicsáknénál, egy kis hónapos szobában, a Külső Bagoly utcában.

Mikor beköltöztem, Hornyicsákné egy ébresztőórát állított az ágyam mellé, az éjjeliszekrényre. Büszkélkedett vele:

– Tessék ezt a vekkert megnézni, úgy jár, mint a tüzes istennyila és úgy ketyeg, mint egy ágyú.

Az óra csakugyan pompásan teljesítette kötelességét. Minden reggel fel akart ébreszteni. Hogy mégsem ébredtem fel, az én hibám volt, nem az óráé. Olyan időben ébresztgetett, mikor a kávéházban ültem még.

Beköltözésem negyedik vagy ötödik napján Hornyicsákné feldúltan állított be hozzám.

– Rosszul tetszett az órával bánni, ő el van romolva. Meg kell csináltatni.

Megnéztem az órát, csakugyan, valami titkos bánata volt. Szomorúan állt, a mutatója nem mozdult. Hiába ráztam, az istennek se akart ketyegni.

– Hát jó. Vigye le az óráshoz és csináltassa meg!

Az órás a házban lakott és egész nap fütyült. Más dolga nem volt, mert a Külső Bagoly utcában az órák csak egyszer romlanak el, de akkor aztán örökre.

Másnap elkészült az óra. Megint úgy járt, mint a tüzes istennyila és úgy ketyegett, mint egy ágyú. A javításért 3 koronát fizettem. Hat napig dolgozott az óra, a hetediken – mint előtte már annyian – megpihent. Megállt. Hiába nógattam, nem akart továbbbmenni. Hátratette a fülét, mint a csökönyös szamár, és amikor egy régi cipőgombolóval be akartam nyúlni belső életébe, olyan fenyegetően recsegett és csikorgott, hogy ijedten abbahagytam a bizalmaskodást.

Behívtam Hornyicsáknét.

– Nézze, az óra már megint elromlott.

Az özvegy a fejét csóválta:

– Ej, ej, mi baja lehet neki?

És levitte az óráshoz.

Ezúttal 5 koronát fizettem a javításért, mert az óra jobban el volt romolva. De legalább megint jól járt. Nem tagadom, valamelyest aggodalommal vártam a kritikus hetedik napot, de az, nagy örömömre, minden baj nélkül zajlott le. A végzet csak a kilencedik napon érte utol az órát. Akkor mind a kettő megállt, a végzet is, az óra is.

Lementem az udvarba és felkerestem az órást, az rendes szokása szerint vígan fütyörészett. Nyájasan megveregettem a vállát.

– Kedves órás úr, ugyan mi van ezzel a bolond vekkerrel? Már megint elromlott.

Az órás bizalmatlanul nézett rám.

– Miféle vekkerről tetszik beszélni?

– Az enyémről. Ön kétszer is megjavította már, és ...

– Én?

Az órás szeme könnybe lábadt.

– Uram, órási becsületemre, a szegedi árvíz óta nem javítottam órát.

És könnyezve fütyörészett tovább. Eddig van. Az özvegy két egyforma vekkerrel dolgozott, egy jóval és egy rosszal. Ezt a kettőt cserélgette az éjjeliszekrényemen. És a többi lakójáén is. Lassan-lassan annyi pénzt gyűjtött, hogy két év múlva házat vett a Lipótvárosban, és férjhez ment az óráshoz.