Virgin Steele
"I know the pain that I've caused
I know the Lives that were Lost
In this Dark Time the Eyes deny to wash all this Blood from my Hands...
In the End we will all pay this Price..."
• House of Atreus Act II – egy metálopera második része •
Talán néhányan még emlékeznek a hárommal ezelőtti Impulzusban megjelent koncertbeszámolómra, és így talán nem is meglepetés, hogy a Freedom Call – Virgin Steele – HammerFall hármasból az egyik (az általam legjobbnak ítélt) előadóra esett most a választás. Vegyük hát szemügyre őket és legutóbbi lemezüket.
Egy olyan kalandos pályafutású együttessel van dolgunk, amelyet joggal lehetne egy lapon említeni – mint ahogy azt most meg is teszem – olyan együttesekkel, mint pl. Manowar, Black Sabbath, Deep Purple, Rainbow. Igazából nem is értem, miért nem ismertek ugyanolyan széles körben... Remélhetőleg idővel nagyobb közönség ismeri meg munkájuk gyümölcsét. Ehhez szeretnék most én, a magam módján, egy kicsivel hozzájárulni.
David DeFeis – a csapat frontembere – saját bevallása szerint három kifejezéssel illeti legszívesebben a zenéjüket: "romantikus expresszionizmus", "szimfonikus blues alapú metál", "barbár romantika". Bár hangzásuk és témaválasztásuk is egyedi, műveikben egyértelműen felfedezhető a már felsorolt nagy mesterek hatása, és a komolyzenei gyökerek. A hangulatot és a témát az ókori görög eposzok világa adja. A megalakulás óta a legénység folyamatosan változott, míg végül kialakult a mostani felállás, amellyel már második vagy harmadik album jelenik meg.
1982 óta számos lemezt adtak ki a Virgin Steele nevével fémjelezve. A teljesség igénye nélkül néhány: Life Among Ruins, Age Of Conset, Marriage of Heaven and Hell, The House of Atreus. Többségük egy-egy koncepció köré felépített, különös igényességgel komponált, megrendezett zenei mű. A felsorolásban szereplő utolsó két album egy-egy összetettebb, nagyobb lélegzetvételű, két részben megjelent alkotás. Majd minden lemezükből sikerült egy kis izelítőt kapnom, a legújabbat pedig – joggal írhatom – majdnem "széthallgattam". :-) A továbbiakban erről írok, név szerint: The House of Atreus Act II.
Az Act I által elkezdett történet folytatódik: a trójai háború utáni időszakban, egy megátkozott nemesi család, családon belüli viszálykodásai közepébe csöppenünk. Mint ahogy az egyetlen eposzból sem maradhat ki, itt is újra és újra közbeavatkoznak az istenek. Vérbosszú vérbosszút követ, az egész család sorsa tragédiák sorozata. A végén a győztesként kikerülő legifjabb Atreus sarj, Orestes, teljesen beleőrül tettei súlyába. Az istenek meghallgatják imáit, majd a tárgyaláson Athenea (a bölcsesség istennője) elrendezi sorsát, felszabadítja bűnei alól. Orestes azonban nem képes megbocsátani magának, és véget vet az őseitől reá szállott átoknak: szívébe döfi tőrét.
További szereplők: Apollo (a fény istene), Elektra (Orestes lánytestvére), Klytemnestra (Agos királynője, Orestes anyja), Erinyes (a bűnösök üldözője), Aigistos (a trónbitorló), az athéni polgárok kórusa, a rabszolganők kórusa. Minden szereposztás szerinti szöveget az egyetlen énekes ad elő.
Ezen a – "barbár-romantikus opera" második felét felölelő – két lemezen David DeFeis (ének, billentyűsök), Edward Pursino (elektromos- és basszusgitár) és Frank Gilchriest (dob) előadásában másfél órányi kiváló zenét hallhatunk. Kezdve az olyan brutális, lendületes megnyilvánulásoktól, mint a nyitó Wings of Vengeance vagy a Fire of Ecstasy, az olyan elérzékenyült részekig, mint az Arms of Mercury és a The Fields of Asphodel, zseniálisan megkomponált (komoly)zenei műveket sorakoztatnak fel. A hosszabb lélegzetvételű, a lemez "lényegét" adó számok között finom, hangulatos átvezetéseknek lehetünk fültanúi, néhol hatásos effektekkel. Helyet kapott a lemezen több, rövidebb-hosszabb instrumentális rész, melyek közül kiemelném a Nemesis-t, ahol a klasszikus témát kitűnően kiegészíti az elektromos gitár, valamint a Fantasy and Fugue in D Minor-t, melyet csak billentyűs hangszeren adnak elő. A történet méltó lezárást kapott a monumentális, több mint tíz perces Resurrection Day (The Finale)-ben, felvonultatva majd minden árnyalatból egy kicsit, amit előtte hallhattunk.
A Fire of Ecstasy vágtató, néhol meg-megtorpanó játéka az eltalált váltásokkal, a gitáros kitűnő szólójával, az énekes teljes hangskálájának kiéneklésével és időnként a magasabb hangok kitartásával maradéktalanul hű marad a címéhez. Talán ez a legjobb az összes közül. A koncertről említett Wine of Violence azóta tovább ért bennem, már nem csak az élő előadás varázsa miatt tetszik... Az összes track-et felsorolhatnám, de inkább hallgassátok meg! :-)
A Virgin Steele remek példája annak, hogy mindig elő lehet állni olyan zenével, amilyen még nem volt, és ami magában hordozza a klasszikus és az új értékeket egyaránt. Nem hódolnak be mások akaratának, semmiféle divatnak, csupán önmaguk kifejezéseként tekintenek saját művészetükre, amit megosztanak velünk is...
"For best result play at maximum volume!"
http://www.virgin-steele.com/ – http://www.noiserecords.com/
Blue