Ülünk a vonaton IV.
Nincs is szebb dolog az izzadtságtól szagra kapó, kosztól ragadó műbőr vonatülések anyai ölelésénél. Hogyha pedig utazás közben még egyéb élmények is érik az embert, máris elsírhatja magát a gyönyörűségtől.
Éppen levitálni próbáltam a szanaszéjjel mázolt, mocskos ülés felett (sajnos kevés sikerrel :)), mikor felszállt két sulinetes-jellegű csajszi a vonatra, es ugyanazzal a lendülettel be is zippelődtek a WC-be (mindketten). Csodálkoztam ugyan, hogy férnek el ott ketten, és hogy miért jó ott nekik a büdösben (meg ugye, hogy mit csinálnak :)), de hát szabad országban élünk, ha jó nekik, örüljenek. Ezután pár megállón keresztül semmi mozgás nem volt tapasztalható (jól elvoltak a WC-ben), mikor is jött a kaller csávó (echte popper arc, fülbevalóval). Lazán benyit a WC-be (ezen azért meglepődtem), benéz, majd rövid nézelődés után bemegy ő is, és becsukja maga mögött az ajtót. Hát ezen azért aztán már elfurcsállottam magam, mert én ritkán fordultam meg vonatklozetban, de arra még emlékszem, hogy hárman már igen nehezen férnek ott el :). Na mindegy, hiába néztem furcsán, azok ott hárman jól elvoltak. A kaller azért jó kalauzhoz méltóan minden állomáson kijött a WC-ből, leszállt, visszaszállt és visszament a WC-be. Így ment ez pár állomáson keresztül, mígnem kijöttek mind a hárman, majd rövid eszmecsere után a lányok leszálltak, kalauz jobbra el.
Ezt már az értelmi fogyatékos házaspár mélyenszántó cseveje sem tudta übereli, akik később szálltak fel.
Táltos, a MÁV-kalandor