36. Magyar Filmszemle
Tavaly a Filmszemlén jó filmeket láttam. Idén nem. Idén szórakoztató filmeket láttam. A világ változik, és már a celluloid sem örök.
Azt hiszem, a különbség ott kezdődött, ahol a Szemle. A játékfilmes szekció nyitófilmjének az Argot választotta a szervezőség. Ez talán nem határozta meg a Szemlét magát, de valamit mutatott. Illetve mondott. Árpa Attila, a film rendezője: "Olyan nincs, hogy nem közönségfilm. Minden film a közönségnek készül, csak néhány szűkebb közönségnek. Én ezt a filmet arra szántam, hogy bárki, aki beül rá, az röhögjön másfél órát."
És talán nem csak ő volt, aki így gondolta.
A nyitónap két következő filmje ezt a vonalat erősítette. Következett a Fekete Kefe. Ismeretlen stáblista, a kiadott anyag szerint ugyan valami vidám dolog lehet, de hát fekete-fehér! Kedves kolléganőmmel megegyeztünk abban, hogy belenézünk, legfeljebb kijövünk. Bennmaradtunk.
Van olyan film, ami nem szól semmiről, mégis jó. Nem úgy, ahogy az Argo, egy különleges mondanivaló nélküli, ám jó film. A Fekete Kefe tényleg semmiről nem szólt, akár az Üvegtigris. Mégis volt benne valami határozott báj, és nagyon határozottan viccelődött mindennel, amivel lehetett. Semmi botrányos, gusztustalan, igénytelen... Na jó, a kecske esetleg, de hát mégiscsak megette a lottószelvényt!
A nap – számomra – zárófilmje a Rap, Revü, Rómeó című szösszenet volt. Nagyon kevésen múlott, hogy a legjobb film legyen. Minden benne volt, ami kellett, és ami lehetett. Talán ha tíz perccel hosszabb a film és több idő van a karakterekre. Be kell azonban vallanom, hogy igazából nem ez volt a baj. Valami... Valahol elment. Egy egészen kicsin. Így csak nagyon erős, de közepes film lett.
Fontos film a Temetetlen halott, Nagy Imréről. Fontos, és egyéni ízlés dolga, hogy jó-e. Szeretetéhez szeretni kell a történelmet. Nem mondok/írok róla véleményt, mert szerintem ez azon filmek közé tartozik, amelyeknek meg kell lenniük, egyszer illik látni, ám nem kifejezetten mozikba, főleg nem multiplexekbe való.
Ami viszont odavaló, az a Csudafilm. Kálomista Gábor producer filmje sokban emlékeztet tavalyi művére, az Apám beájulnára. Ez is utazós, abban is volt Görögország, itt is szórakoztatni akar. Egyedül a Magyar Vándor produkált ennél a filmnél jobb eredményeket az első hétvégén a magyar filmek közül. Korrekt, jó, szórakoztat, kicsit elvarázsol, kicsit megnevettet. Aztán elfeledjük. Mint egy köny-
nyed nyaralás a görög tengerparton.
És ha már csuda, akkor Világszám. Soha nem értettem Koltai Róbert filmjeit. Ez tetszett eddig a legjobban, de még ez sem tetszett. Szórakoztatni túl komoly, komolykodni túl sokat lehet nevetni rajta. Valahol valami nem az igazi.
Azonban cirkuszban kellett maradni szombat estére. Kész cirkusz. A filmnek semmi köze egyébként a cirkuszhoz, ám köny-
nyed fölénnyel a nap legjobb filmje nálam, és igazából csak a Fekete kefe tud vele versenyezni. Szintén a kvázi semmiről szól. Egész pontosan néhány ügyefogyott rendőrről, néhány kielégítetlen nőről, néhány ügyefogyott rablóról, néhány felszarvazott férfiról, és a felszarvazó srácokról, akik amellett, hogy teljesen jószándékúak, mégis hozzájuk kerül a galibát okozó táska. Meg a kéjgáz. Megéri látni, ez olyan film, amire emlékezni fogunk. A poénokra, a helyzetre, a mindenre.
Hogy mennyire eltalálta az ifjú titán Dyga Zsombor a filmet, arra a Le a fejjel című Tímár Péter film a legjobb példa. Minden ötlet, poén, szereplőgárda ellenére nem éri utol a Kész cirkuszt. A Le a fejjel főattrakciója egyébként Ganxsta Zolee, a sztárhóhér – bőrmellényben, bőrnadrágban, hatalmas bárddal. A sztárhóhért pedig tessék komolyan venni, a középkori szatíra főhőse autogramot oszt, nők epekednek utána, a kivégzendők a kívánságait lesik, hogyan érkezzenek a vesztőhelyre. Alapvetően ez nagyon jó film, csak éppen legalább kettő jobb is volt.
Egyik sem a Nyócker. A kivitelezése egyedi, jó. Csak épp nem tetszik. A zenéjének már a stílusát sem szeretem, úgyhogy nem ítélem meg, a műfajon belül milyen. A film – bármilyen furcsa – bennem nem hagyott mély nyomot. Néhány jó poén, de nem érnek meg egy teljes filmet. Mese habbal, de nagyon sok szóda kell ahhoz, hogy jó legyen.
A másik nem rossz, csak épp nekem nem tetsző film az Állítsátok meg Terézanyut. Csajok biztos élveznék, kedves újságírónő ismerősöm is élvezte. Az igazat megvallva, helyenként nekem is tetszett. De csak helyenként. Állítólag a Bridget Jonesra hasonlít leginkább, de azt nem láttam, úgyhogy ez irányban csak hallomásokra tudok hagyatkozni. A film egyébként körülbelül négy túlemancipált libáról (ide egyébként egy csúnyább szó illene) szól, akik pasikat kergetnek. Vagyis inkább űznek el maguk mellől. És persze lelkiznek, meg bőgnek, meg nagyon értelmetlen dolgokat csinálnak. Nekem ez túlságosan női film, ám képtelen vagyok azt mondani rá, hogy rossz lenne. Érdekes volt, és ez pozitív értelmű érdekesség.
Nos hát ezek voltak a versenyfilmek. A nyertesek... Mikor a cikkemet eddig a pontig megírtam, még nem tudom, kik nyertek. Nos, valamiért őket ítélte legjobbnak a zsűri. Az egyetértés és egyet nem értés jogát is fenntartom magamnak. Azonban láthattunk két filmet versenyen kívül is. A Csodálatos Júlia kimagaslott a mezőnyből, nem is kifejezetten magyar film, érthető okoból csak versenyen kívül mutatták be. Nekem kifejezetten tetszett, szép, kicsit romantikus, kicsit tragikus, kicsit ríkató, kicsit nevettető film. A másik filmmel már nem ilyen egyértelmű a helyzet, miért nem indult. Barátaim kérdezték tőlem, miért nem versenyfilm. Nos, ez egy másik súlycsoport. Műfajilag, költségileg, forgalmazásilag, minden szempontból.
Sorstalanság.
A FILM a szemlén. Így aránylanak egymáshoz.
Nem véletlen, hogy a sajtó részéről is ezt a filmet kísérte a legnagyobb érdeklődés, és a Szemlén is ezt a filmet nézték meg legtöbben.
Hogy is mondjam. A Schindler listájával egy kategóriájú, az különösebb kételkedés és bizonytalanság nélkül leszögezhető. Morricone nem véletlenül minden idők egyik legnagyobb (film)zeneszerzője, a következő Best of albumán a Sorstalanság témái is felcsendülnek majd, ebben biztos vagyok. Koltai Lajos szívét-lelkét beleadta a filmbe, bár operatőr lévén talán a szemét is beleadta.
Különös világot teremtett, bár nem fekete-fehér az alkotás, a színeknek nagyon kevés nyoma van csak Buchenwald sáros, szürke-fehér világában. Budapest talán még sosem volt ennyire fakó filmvásznon, SS-tiszt arcán ritkán tükröződik ilyen sápadtság. A Malénát és ezt a filmet is látva azt mondom, hogy ha ezért sem kap Oscar-díjat, akkor már soha nem fog.
A forgatókönyv is remek. Fanyalogni lehet rajta, író (és forgatókönyvírással is próbálkozó) emberként viszont hiszem és vallom, hogy Kertész Imre nagyon jó könyvet írt. A könyv formájú változatot ugyan nem olvastam, de forgatókönyvként kimagasló! Némiképp orroltam a könyv miatt, hogy persze, biztos a zsidó téma miatt Nobel-díj, de el kell ismerni, valamit tud a művész úr. És azt írásnak hívják, amit tud. Egyszóval zene, rendezés, látvány, könyv egyben van kegyetlenül. Talán egy kicsit a színészek nem tudtak felnőni a feladathoz. Félreértés ne essék, jól játszanak. Mindössze arról van szó, hogy az Eiffel-toronynak is van egy lába, ami gyengébb. De a torony áll, hibátlan.
A film elkészült, jó, hibátlan. Megkoronázta a szemlét, és talán a rendszerváltás óta készült összes magyar filmet. Lenne nagyon sok olyan film – ezen a szemlén is volt több –, amit szívesebben néznék meg újra, mert szórakoztatóbb, lendületesebb, az ízlésemnek jobban fekszik. Ám ha valaki azt kérdezi, melyik a legjobb magyar film, akkor a Sorstalanság az.
Kokas