Boszorkány II.

Ó átkozott és áldott emberi test! Mennyire nem vagy még ura önmagad szükségleteinek? Miért is nem bírtam ébren maradni az éjszaka beálltáig? Bármennyire is igyekeztem, bármennyire fűtötte a lelkem a kalandvágy és az izgalom, olyan gyenge voltam, mint még soha. Az átaludt órák se hoztak megnyugvást békére vágyó elmémnek, rémisztő és változatos álmok sora gyötört, felelevenítve a tegnap és az esetleges holnap képeit. Úgy váltakozott álmaimban a kellemes a szörnyűvel, annyira hirtelen és kétségbeejtően, ahogy halált hozó jégeső kerekedik a legszebb nyári délutánon. Harangzúgásra ébredtem az éjszaka közepén átizzadt ágyneműben. Egyáltalán nem éreztem kipihentnek magam, de ahogy megmozdultam, az oldalamba nyilalló fájdalom minden emlékemet a pillanat töredéke alatt eszembe juttatott.

Alig felöltözve hagytam el a szállásom, az épületből kiérve rémisztő hideg fogadott. Már nem tudom, mi fűthette testemet, talán a vágy, a bosszú vagy a kihívás, de emberfölötti erővel rohantam át az estén.

Láztól égő testtel robbantam be a szórakozóhely ajtaján, de valahogy a zene, a fények, az illatok nem voltak már ugyanazok, mint előző este. Kétségbeesetten kutattam végig a tömeget. Tízszer, tizenötször vizsgáltam meg minden női arcot, minden fekete ruhában, minden megcsillanó éj-szín haj mögött Őt láttam. Nem találtam, de éreztem a jelenlétét, hogy itt van valahogy, valami módon, borzolta a lelkem a különös érzés. Keresztbe-kasul kutattam át az épület minden részét, kerestem mindenhol, amíg a remény tartotta testemben az erőt.

Ó, én balga ember! Pedig hányszor láttam az arcát? Hányszor suhant el a szemem előtt? Ha lelkem hagyott volna egy percnyi megnyugvást, ha csak egy pillanatra is józanul tudok gondolkodni, észreveszem. De zaklatott állapotom nem engedte el a különös érzést, és ismét a végletekig hajszolta testemet. Ahogy erőt vett rajtam a fáradtság, úgy csökkent a remény is szívemben, hogy valaha újra láthatom.

Kimerültem. Kétségbeesésemet és izgalmamat a kocsmáros pultjánál igyekeztem először savanyú borba, majd keserű pálinkába fojtani. Az alkohol gyorsan és gyógyítóan hatott, ahogy gurult le a torkomon az ital. Hogy mit reméltem? Gyógyírt a testi és lelki sebekre? Felejtést? Vagy hogy újra láthassam Őt a delírium hatása alatt? Nem tudom, de a tompult tudatom békességbe ringatta a lelkemet, és egyre kevésbé törődtem a különös érzéssel, ami egész keresésem alatt végigkísért, hogy figyelnek.

Pedig figyelt és várt, most már tudom. Hideg precizitással és végtelen türelemmel várta ki a megfelelő alkalmat, hogy teljes bizonyossággal sújthasson. A célja és érzései tiszták voltak, a kivitelezés tökéletes. Átkozhatnám magam az idők végezetéig figyelmetlenségem miatt, de hogy is fedezhettem volna akkor fel? Hogyan találhattam volna meg a női arcok között, lázálmokhoz illő gondolatok közepette, ha nem is őt kerestem? És ezt pontosan tudta!

Kihasználva gyanútlanságomat utánam jött a mellékhelyiségbe, ahol az alkoholtól és cukortól megtisztított folyadéktól akartam megszabadulni. Ahogy dolgom épp befejeztem, a féltékenység erejével sújtott le hátamra egy egyszerű borosüveggel. Meglepetésemben hirtelen megfordultam, hisz az illuminált állapot áldott hatásának hála alig éreztem a fájdalmat. Vigyorgó férfiarc nézett a szemembe. A felismerés teljesen leblokkolta amúgy sem tiszta elmémet, és ahogy tudatom szépen lassan beillesztette az arcot az emlékeim sorába, az üveg újra lesújtott, ezúttal hatásosan. Lassan elsötétült a világ, ahogy összecsuklottam, de tisztán láttam az előző napi emlékképet, ahogy a most kéjesen mosolygó arc akkor sápadtan és féltékenyen néz a táncterem túloldaláról.

Ami ez után történt, kétségbeejtően bizonytalan. Az eddig történtekre lehetett találni logikus, fizikai tényekkel alátámasztható magyarázatot, de a mindeddig realitások talaján mozgó tudatom nem tud megküzdeni az emlékeimmel. Pedig minden részletre pontosan emlékszem, olyan precízen, mintha beleégett volna tudatomba minden pillanat, és tudom, hogy már soha nem fogom elfelejteni.

Egy ágyon fekve találtam magam egy ismeretlen, különös, sötét szobában. Hunyorognom kellett, hogy meg tudjam fejteni a szoba részleteit. A hátamon fekve először a csillárra lettem figyelmes: a míves kovácsoltvas alkotáson gyertyák sorakoztak körbe, egyik sem égett. Mégis, biztos voltam benne, hogy valahol tűz ég a szobában, mivel a mennyezeten oly ismerősen mozogtak az árnyékok. A gyertyák hosszú szárának a képe mintha valami ősi táncot járt volna a plafonon, valami megfejthetetlen, szabálytalan, mégis az emberi természethez oly közel álló formában. A tűz, ami valahol hátulról lobogott, megragadta a lelkemet. A mikor meg akartam fordulni, hogy megnézzem a fény forrását, a kötelek parancsolóan megragadták a végtagjaimat, és ekkor jutott el tudatomig, hogy fogoly vagyok. Hirtelen borzongás futott végig rajtam, hogy vajon hova kerültem, és mi fog velem történni, kedvem lett volna félelmemben ordítani, de nem hagytam eluralkodni magamon a pánikot. Becsuktam kicsit a szemem, és megvártam, hogy szívem lüktetése kissé lecsillapodjon, aztán tovább folytattam a szoba megismerését. Amennyire körül tudtam nézni a félhomályban, minden művészien megmunkált kovácsoltvasból volt. Rengeteg szunnyadó gyertya volt a kőfalakra erősített és más, állványos gyertyatartókon. Minden egyes darab egyedi, sehol sem szögletes formájával őrszemként meredt rám, és mind mögött ott táncolt az a sejtelmes árnyék. Hosszú percek teltek el a vizsgálódással, de a tűz szüntelen lobogásán kívül semmi sem változott, így a fáradtság ismét sikeresen erőt vett rajtam, és olyan békésen álomba merültem, mint még életemben soha.

Nem tudom mennyi idő telhetett el ébredésemig, ugyanis a szobának nem volt ablaka, hogy a napszakot megállapíthattam volna. Ahogy körülnéztem ismét, úgy éreztem, valami változott a szobában, de nem tudtam mi. Ugyanúgy lobogott a tűz és járták a szűntelen ritmust az árnyékok, mint előző ébrenlétem alatt, mégis valami nagyon szokatlan volt. Ismét hevesebben lüktetett a szívem, egyre fokozódott az izgalmam, mert tudtam, hogy ez a változás talán már kimozdít ebből a lehetetlen helyzetből. Centiről centire vizsgáltam át minden tárgyat ilyen távolságból. Élveztem volna a fejtörő játékot, ha nem az életem forgott volna kockán. Amit előző nap vidáman dobtam volna a bestia elé, ahhoz most érthetetlen okból foggal körömmel ragaszkodtam. Ahogy a sarokba szorított állat küzd az életéért, úgy küzdött tudatom a változás felismeréséért, és akkor hirtelen rátaláltam.

Éreztem, ahogy meghűl a vér az ereimben, kikerekedik a szemem, hogy jobban kivegyem a formáját, de akkor már biztosan tudtam, mi az a változás, amit találtam. Egy új táncos jelent meg az árnyékok színpadán még finomabb, lekerekített formával, de ennek az árnyéknak a látóteremben nem volt gazdája. A forma egyértelmű volt: a fej, a vállak képe, a derék és a kéz közt átszűrődő fény, az egymás mögötti lábak finom női alakot sejtettek. Úgy vert a szívem, szinte hallottam a szobában a visszhangját, ahogy a falra vetült sötétség egyre nőtt. Éreztem, hogy Ő közeledik. Az öröm és a kétségbeesés egyszerre tört rám, ahogy végigment az ágyam mellett, és sorra egyenként gyulladtak meg a szobában maguktól a gyertyák. Pokoli fény kerekedett a szobában, de én le se tudtam venni a szememet a minden fényt elnyelő sötét ruháról, és a hosszú fekete hajról, ami így oldalról eltakarta az arcát.

Ahogy felém fordult, csábító tekintete rögtön megragadott, tehetetlen voltam ellene. Intett, hogy keljek fel az ágyról, és menjek hozzá közelebb. Éreztem, ahogy a kötelek meglazulnak, és engedelmesen eloldódnak. Engedelmesen odaálltam vele szembe, de csak ekkor vettem észre, hogy sötét tőrszerű penge van a bal kezében. Tudtam jól, mire szolgál, és szinte vágytam rá, hogy belémfúródjon a hideg fém, és elérjen a halál a legérzékibb csók közben, amit életemben átéltem. De nem így történt. Felemelte a kést, hogy lesújtson vele, de ekkor mintha valami szomorúság és kétség csillant volna fel a szemében, ahogy rámnézett. A néhány másodperc, amíg szemben álltunk, óráknak tűnt. Talán a verekedésekben szerzett tapasztalatok, vagy valami szerencsés sugallat vezérelte a kezemet, nem tudom, de a lesújtó pengét jobb kezemmel a vállam fölött kaptam el. Ahogy földet ért kettőnk között az első vércsepp a kezemből, úgy gurult végig az arcán egy könnycsepp. És ekkor megtört a varázs, újra felpörögtek az események.

A hátam mögötti lépteket hallva hirtelen kihúztam vérző öklömből a kést és fordulatból beledobtam a hátulról támadó férfiba, aki leütött előző este. Figyeltem, ahogy összeesik, aztán újból a boszorkány felé fordítottam a tekintetemet. Kétségbeesés villant a szemében. Figyeltem pár másodpercig, ahogy a kétségbeesés átfordult valami másféle csillogásba, ami félreérthetetlen bármely férfi számára. Lassan magamhoz vontam vérző kezemmel, és remegő ajkához tapasztottam ajkamat. Úgy éreztem, ez a legérzékibb csók, amit átéltem, és a legteljesebb percei az életemnek. Ahogy a vérző kezem átáztatta az ölelés közben a ruháját, a vérveszteségtől hirtelen elájultam...

Hogy ezek az emlékek csak egy őrült agy álomszüleményei voltak-e, vagy esetleg valami elképesztő valóság, sose fogom megtudni. Egy barlangban ébredtem kábult fejjel. Fájt a hátam és a vállam a tegnapi ütésektől, a pénzemet ellopták, és otthagytak a város közelében lévő barlangban, amiről sok kósza rémtörténet járt az öregek közt. Szépen lassan lebotorkáltam a hegyről, és szerettem volna elhinni, hogy egy egyszerű rablótámadás áldozatává váltam, de nem mertem ökölbe szorított jobbkezemet megnézni. Ahogy a fogadó mellett elmentem, észrevettem, hogy az egyik fa körül népes embercsoport gyűlt össze. Egy felakasztott embert himbált a szél. Közelebb mentem az átkozott kíváncsiságomtól hajtva, és felfedeztem benne a tegnap esti támadómat. Megremegtem. A kiérkező nyomozó megtalálta a halott zsebében a búcsúlevelet, és megállapította az öngyilkosságot. Ahogy a hullaszállítók megérkeztek, a tömeg lassan eloszlott, de én még maradtam. Amikor leszedték a fáról a hullát, még jobban megrémültem. Falfehéren álltam a halott mellett földbegyökerezett lábbal, egy rendőr észrevette, odajött hozzám, és elvonszolt a fától. Ahogy visszatért végtagjaimba az élet, elküldött, és én készségesen a szállásom felé vettem az irányt. Érthetetlen okokból valahogy rajtam kívül senki sem vette észre a piros foltot a férfi fekete mellényén...

Loft