31 éve kollégista

Sándor László, a Schönherz igazgatója nemrégiben ünnepelte hatvanadik születésnapját. Ezen alkalomból, és hogy kicsit jobban is megismerhessétek, készítettük vele a következő beszélgetést.

– Hogyan mesélné el az életét röviden?

– 1943-ban születtem, Budapesten, szüleim vidéken éltek. Tolna megyében, Szekszárdon jártam gimnáziumban, ott érettségiztem, majd Bölcsészkarra jelentkeztem, de nem vettek fel így, egy évet dolgoztam segédmunkásként. Utána magyar-történelem szakon végeztem és azt követően tanítottam az akkor még működő gépipari technikumok közül néhányban. 1972 őszén egy barátom unszolására kerültem a vári Schönherz Kollégiumba, először kollégiumi nevelőtanárként, hogy szoktasson, majd 73 szeptemberében kerültem a mostani pozíciómba.

– Nem sajnálja, hogy otthagyta a tanári pályát?

– Nagyon szerettem tanítani és szerettem a diákokat, csak azt hiszem, én is áldozatul estem egy időszaknak, ugyanúgy, ahogy a technikumok is áldozatul estek egy oktatáspolitikai korszaknak, annak ellenére, hogy jó szakmai középiskolák voltak. Én ezt a leépítési időszakot nagyon nehezen viseltem, és erre jött apropóul a vári kollégiumban lévő lehetőség.

– Mesélne arról, hogy milyen volt a Várban?

– Más, mint itt, egyrészt azért, mert más időszakot éltünk. Más volt a kollégiumi mozgalom abban az időszakban, mások voltak az emberek. Voltak tízágyas és kétágyas szobák, volt egy történelmi környezet, amit mindenki szeretett, ezért aztán elég nehezen váltunk meg tőle.

– Jobb volt ott ezek szerint?

– A jobb az relatív, persze, hogy az emeletes vaságyaknál sokkal jobb a jelenlegi környezet, bár egyre többen akarnak most is emeletes ágyat csinálni a szobájukba. Ott is volt Várklub, exkluzív környezetben, ott volt Illés zenekar, mert akkor ők voltak a népszerűek. Ott volt Latinovits-est, itt nem lehet, mert nincsen Latinovits, volt állandó Jazzklub, igazi jazz–zel, itt csak próbáljuk imitálni, mert az ottani hangulat valamiért nem tud itt megvalósulni. Voltak állandó kiállítások, mert volt egy kollégiumi tanár, Galló Vera, akinek csak az volt a dolga, hogy a kulturális életet fejlessze, gyarapítsa. Ott is volt tornaterem, mint itt, volt stúdió, nem olyan fejlett mint itt, volt kiépített mozi, amit itt próbálunk a Schinema címén, de az akkor hetente négyszer vetített és saját gépházzal, vetítőkkel és moziból leselejtezett székekkel rendelkezett. Ennek a területén most a Várban egy kocsma van. Összefoglalva: sok minden volt ott, ami itt is van, csak másképpen, mert közben eltelt sok-sok év. Ebben az a szép, hogy azok az emberek, akik a Schönherz Kollégium tagjai voltak akkor, azok ma is Schönherz kollégistáknak vallják magukat, hellyel-közzel schönherzesebbeknek, mint a mai schönherzesek.

Ezeken kívül volt Qpa is, sőt akkor alapították, 72-ben. Kevesen tudják a történetét, hogy miért éppen úgy szól a kiírás, hogy október utolsó hétvégéjén kell rendezni. Ez azért van, mivel így a kupa elég sokszor esik október 23-a tájékára, és ez a belügyi szerveknek nem kis bosszantására történt, bár ezt a kiírás olvasásakor nem nagyon tudja ma már senki.

– Mennyire volt más az akkori Schönherz Qpa?

– Akkor még nem arról szólt, hogy durrantsunk nagyobbat, mint az előttünk durrantó, hanem, hogy durrantsunk egy nagyot, hogy mindenki tudjon róla. Ezeket a "kéthetes" kupákat nem lehet se fizikailag, se ötlettel, se energiával, se pénzzel bírni, és ez látszik is rajta. Nekem meggyőződésem, hogy 24-48 órára össze lehet csődíteni párszáz embert, hogy lelkesen végigcsináljon valamit, ha annak a feelingje is megvan, de ilyen hosszú időre nem. Csak hát itt sok minden úgy történik, ahogy az elődöktől öröklik. Van egy megszokott rend, amit az előző szervezőktől átvesznek az aktuális rendezők, és vagy hozzátesznek, vagy még erőszakolt úton is ugyanazt csinálják, és ez nem biztos, hogy jó.

– Mi az, ami ebben a kollégiumban jobb?

– Igazából természetes, hogy én jobban éreztem magam, harminc évesnek, mint hatvannak, viszont miután ennek a kollégiumnak a létét az első kapavágástól a mai napig ismerem, tudom, hogy mennyi erőfeszítésünkbe tellett létrehozni olyannak, amilyen. Ráadásul mielőtt idejöttünk, éltünk öt évig a Kruspér utcában is. Az az épület hasonló stílusban épült mint ez, csak nem egyszerre húsz emelet, hanem kétszerre. Ott egy halom olyan dolgot tapasztaltunk már, amire igyekeztünk törekedni, hogy itt ebben a házban ne úgy szülessen meg. Tulajdonképpen az egész első emelet, ami ma egy kulturális-szakmai tér, menet közben változott azzá, ami most, éppen azért, mert akkor már tudtuk, milyennek kell lenni egy stúdiónak, és hogy ki akarunk építeni egy KSZK-t. Így lett a raktár egy részéből tornaterem és gyakorlatilag mindazokat, amiket a kor követelt, igyekeztünk ide elhelyezni.

– Mennyire tartja a kapcsolatot a régi kollégistákkal?

– Nem tudom megmondani, hogy én tartom-e velük a kapcsolatot, vagy ők velem. Vannak generációk, akik rendszeresen és nagy létszámban részt vesznek minden rendezvényben. Az Öregtalálkozót azért szervezzük, mert nekünk az a feladatunk, hogy ezeket a kapcsolatokat építsük. Az se teljesen közömbös, hogy ma már több mint 50 olyan kollégista van, akinek a szülei valamikor ide jártak. A világ sok részén tartja fenn a "college"-okat, hogy nem szűnik meg a tagság, hanem valaki diploma után is megmarad tagnak lenni. Épp a Küldöttgyűlésen mesélte el Vakond, hogy tavaly 2,7 millió forintot kapott az alapítvány 1%-okból, és nem hiszem, hogy ez csak a jelenlegi kollégisták szüleinek a felajánlásaiból jött össze. Az öreg kollégisták szerencsére nagyon fogékonyak arra, hogy a kollégiumról pozitívan nyilatkozzanak, ami persze fordítva is igaz, ha valaki schönherzes volt, azt sok helyen pozitívumnak tartják. Személyesen pedig számomra a legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy a születésnapomra volt olyan régi kollégista, aki Sanghaiból jött és leszállt a repülőről, bár Amszterdamba indult, a másik egyenesen a repülőtérről jött, és volt aki Törökországból telefonált. Végül is ez mind emberi kapcsolatokat takar, és, hogy úgy mondjam, ennek a statisztikája nem túl rossz.

– Milyen a viszonya az Egyetemmel?

– 1996-ig a kollégiumok a karok szervezeti egységeként működtek az oktatási rektorhelyettes felügyeletével, és a gazdasági ellenőrzést a főigazgató gyakorolta. Ez elég felemás helyzet volt, és amikor elindult a decentralizálódás az egyetemen, a kollégiumok látványosan kilógtak az "egyetem testéből". Sőt, él egy olyan elmélet is néhány egyetemi vezető részéről, hogy egy felsőoktatási intézménynek nem feladata arról gondoskodni, hogy a vidéki hallgatói hol laknak. A kollégiumokat 1996-ban a gazdasági és műszaki főigazgató felügyelete alá rendelték. Ennek vannak jó oldalai is, de még több év után is vannak elvarratlan szálak. Megmaradt a "kari kollégium" fogalom, ami abból fakad, hogy egy-egy épületben melyik kar hallgatói laknak nagyobb százalékban. Ebből következően a karokkal való kapcsolat is megmaradt, de zömében formálissá vált, hiszen a karok vezetőinek nem elsőrendű feladata a kollégiumokban történtekkel való foglalkozás. Mi igyekszünk a Villamoskar vezetésével jó kapcsolatot tartani, és a kar dékánja kérésünkre minden kollégiumi problémával foglalkozik. Évente Kari Tanácson külön napirend a kollégium éves munkájáról szóló tájékoztató.

E pozitívumokon túl azonban nem jó, hogy a jelenlegi szervezeti felépítésben a kollégiumoknak nincs igazi érdekképviseletük.

– Mivel tölti az idejét, amikor nem a kollégiumot vezeti?

– Amennyit tudok, szívesen teniszezek, vitorlázok, síelek, gyakran együtt vagyok a gyerekeimmel, bár már felnőttek. Gyakran hallgatok klasszikusokat, és ezenkívül, nem csak az eredeti szakmám miatt, szívesen olvasok történelmi eseményekről.

Sajnos ezen a ponton félbe kellett szakítanunk a beszélgetést, ugyanis az igazgató úrnak el kellett mennie egy kollégiummal kapcsolatos ügyet intézni. Ezúton és utólag is szeretnénk a szerkesztőség nevében további sok boldog születésnapot kívánni neki!

Balázs, Loft