Szabadság

Pár hónapja két barátommal elég sokat beszélgettünk, azt boncolgatva, hogy vajon lehet-e gondolkodásában szabad az ember. Hogy mi kötheti meg a gondolkodást? – az emberbe belenevelt minták, dogmák, elvek. Ezek, ha nem elég szilárdak ahhoz, hogy vakon higgyen bennük az ember, akkor meggátolhatják abban, hogy elérje a keresett nyugalmat, hogy megtalálja a saját alapelveit, mely alapján boldogan élhet.

A nagy kérdés az volt, hogy felderíthetők-e a határok, mik azok a fogalmak, melyeket csak belénk neveltek, vagy amelyeket már felülvizsgáltunk? Egyáltalán lehetséges-e bármilyen felülvizsgálat, ha azt már irányítják, vagy helyesebben, befolyásolják a bennünk lévő, belénk nevelt dogmák?

Sokat próbálkoztunk különböző módszerekkel, melyek alapján el lehetne különíteni egymástól a felülvizsgált és felülvizsgálatlan elveket, de nem mentünk sokra, hisz alapvető kérdés, mi az osztályzás alapja, mi dönti el, hogy melyik elv "jó" vagy "rossz", "kötött" vagy már "szabad"?

Bevezettünk két fogalmat: modell mindazon elv, mely megalapozott, nem érzelmi alapon nyugszik, és szabadon változtatható, míg a "belénk nevelt", "kötött" cselekvési formák, gondolatok a hit. (Nem egyenlő a vallásos hittel!)

A kérdés ezek után az volt, hogy a fogalmakat mi alapján soroljuk a két kategóriába, illetve az hogy létezik-e tisztán ez a két kategória, vagy akár egy fogalmon belül is keverednek egymással?

Azonnal felmerült az ötlet: vajon a tudomány példa a modellre, a vallás a hitre?

Először jónak tűnt a példa, de jobban belegondolva tiltakozni kellett, hisz a tudomány is hiten alapszik, nevezetesen hiszünk az axiómákban. (Erről már régebben írtam...) Ez heves vitát váltott ki, mígnem valaki felvetette, ha az egyik természettudományos törvényt megcáfolják, bizonyítják, hogy nem minden esetben helytálló, vagy nem valótlan, akkor azt elfogadjuk, mivel modell, ellenben vallás esetében a cáfolhatóság nem áll fenn.

Tehát modell az olyan elv, fogalom, amit megcáfolása esetén szabadon módosítunk, elvetünk, és hit, ami nem rendelkezik a fenti tulajdonságokkal.

Ez sem volt kielégítő, teljes ismérv, mivel míg nincs mivel megcáfolni, nem tudunk dönteni, valamint vallás esetében nem áll a párhuzam: a vallást lehet cáfolni, csak nem mindenki fogadja el.

És itt van a lényeg: ugyanaz a vallás, vagy akár tudomány valakinél hit, valakinél modell! Ha valaki alkot egy filozófiarendszert, akkor az számára modell, de ha tanítja, a hallgatóságban könnyen (de nem feltétlenül) hitté válhat! (Megalapozatlan hitté...)

Erre könnyű példát mondani: gondoljunk a középiskolás fizikánkra, melyben rengeteg mindent megtanultunk, de az alapok nélkül, és ennek ellentmond (jobban mondva kiegészíti...) a "magasabb" része. Aki vakon hisz a tanultakban, és mindent elvet, ami nem illik bele az általa alkotott képbe, az hitet vett át, és nem modellt.

A beszélgetés során egyszer csak valakinek nagyszerű ötlete támadt: Modellről beszélünk akkor, ha az elv, tézis, gondolat megváltozása nem okoz lelki fájdalmat, ellenkező esetben pedig hit.

Ha veszek egy követ, leejtem, és nem esik le, látszólag sérül a kialakított modellem. Ha a fejvakargatás után érdeklődve nekiesek a problémának, akkor az modell volt, és szabad a gondolkodásom. Ellenben ha összetörök, hogy "most minden rossz, amit eddig gondoltam", vagy nem vagyok hajlandó tudomásul venni a történteket, bizony csak hit állt a háttérben.

Fontos letisztázni, hogy valójában nem kell megtörténnie a cáfolatnak: a fenti példánál csak feltettem magamnak a kérdést: "mi lenne ha", "mit éreznék, ha".

A következő kérdés az volt, vajon épülhet-e hitre modell, modellre hit? Miért is ne? Lehetek vallásos úgy is, hogy az egész vallásom modell, vagy lehetek olyan hívő, akit vallása nagy részének cáfolata érzékenyen érintene, de például más részei nem, így egyaránt tartalmazna hit és modell részt. A modell-hit láncolat gyakorlatilag bármilyen hosszú lehet, és emiatt hiába próbáljuk átrágni a nézeteinket, nem találhatjuk meg benne logikailag, definíciók alapján a hibát. Hogy is találhatnánk meg, ha olyan dolgokon alapszik, mely mondjuk több száz láncból áll, és csak a legelső eleme épül hitre?

Az egyetlen dolog, amivel szerintünk meg lehet fogni a lánc létezését, a fent említett fájdalom-kritérium. Azt véltük felfedezni, hogy egy láncolatban minél több a hit, és kevesebb a modell, annál fájdalmasabb az esetleges megingatása.

Ez sajnos nem segít megmondani, hol a hit, hanem csak azt, hogy létezik, és egyre mélyebbre, mélyebbre kell hatolni. De a vizsgálat akkor is értékes, ha nem derül ki, hol van a hit "elásva", csak tisztában vagyunk a létezésével. Már ezzel is nyitottabbá, szabadabbá váltunk.

Akik beszélgettünk, nagyon jóban voltunk, és lépésről lépésre feltártuk, mitől félünk a legjobban, mi lehetne számunkra a legfájdalmasabb. Működött! Együtt elemezve hamar szétkaptuk a dolgokat, és rádöbbentünk, az ok-okozati láncban hány megalapozatlan hit van!

Nem tudtuk eldönteni, hogy lehetséges-e az, hogy csak modellből álljon a gondolkodás. Ez a tökéletes nyugalmat, békességet, megingathatatlanságot – érdekes szó, hisz épp az ellenkezőjét értem alatta: bármi megingathat, csak ez nem érdekel – jelentené, a szabadságot, a lelki fájdalommentességet. Attól tartok, ez így, a fenti formában nem elérhető, de közelebb vihet a megoldáshoz. Keresni kezdtünk olyan egyszerű kijelentéseket, melyek fájnának, ha nem volnának igazak. Találtunk párat:

–Jó vagyok.

–Okos vagyok.

–Nem szoktam hibázni.

És még lehetne folytatni, csak kettőt vetek még be:

–Értelmesen cselekszem.

–Az életnek van értelme.

Ekkor felnevettünk: valóban megalapozatlan a kijelentés, hisz nincs semmi információnk. Ha megrögzötten választ keresünk, nem lehetünk szabadok, és szerintem rengeteg vallás, filozófia alapszik azon, hogy célt, értelmet akar adni az életnek, tetteinket értelmesnek, megalapozottnak akarja mutatni.

Ekkor megnyugodtam, azt gondolva, hosszú útkeresésemnek vége, megértvén azt, hogy nem is létezik semmilyen Út, melynek létét eddig csak belém nevelt minták, hit miatt kerestem. Úgy éreztem, találjak bármilyen rendszert is, az mindig megingatható, ezért ez által a keresett nyugalmat el nem érhetem, így ha elfogadom, hogy nem feltétlen van a cselekedeteknek, vagy akár az életnek értelme, ha felfogom, nincs mit keresnem, már célba is értem.

Aznap hihetetlenül boldogan, szinte eufórikus nyugalomban aludtam el, olyan érzések, dimenziók közt lebegve, amibe nagyon ritkán sikerült akár bepillantást nyernem.

Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, mindennek nyoma sem maradt. Ma megint beszélgettem, és azon kaptam magam, az élet értelmének egy általam régebben kitalált értelmezését hajtogatom, és még a rádöbbenés után sem adom fel az értelmetlen (hm, értelmetlen...) szócséplést, ezután sem ébredek rá a kegyetlen iróniára, ellentétre, amit magam alkottam magamról, magamban.

Azzal, hogy mindezt leírtam, letisztáztam a bennem kavargó gondolatokat, de kísért egy kijelentés-kérdés, melyet akkor tettek fel, mikor pont az élet értelmetlenségét próbáltam kihozni: "Azt bizonygatod, hogy nincs értelme, de mivel mindig oda lyukadsz ki, hogy már az ellenkezőjét állítod, valójában csak hinni szeretnéd, de nem teszed, csak harcolsz folytonosan önmagaddal. Hogy nyugodhatnál így meg?"

hajdupet