Gondolataim

Ez volt az egyetlen célja, lyukat fúrni az idő végtelenjébe, s bizonyítani, hogy van, ami örök. Éket akart ütni az emberiség emlékezetének folyamába, hogy annak árama örökkön fodrot vessen az Ő emlékezetén, mint ahogy a város fölé emelkedő gigászi kőszobor örvényt sodor a rohanó szélbe, és általa messze fütyüli a hadisten dicsőségét. Azt kívánta, hogy emlékének rezgései visszhangot vessenek minden születendő ember agyában.

Az asztalnál ült, fodros betűit meglepő egyenletességgel hurkolta egymásba. Szavak szavak után, nem mondta neki senki, soha, istenek nem azokból lesznek, akik szavakat, hanem akik népeket teremtenek. Öregedett. Háta meghajlott, ezüstös szálait már egyre kevésbé tudta leplezni világos haja, szakálla. Ha az ember ránézett, könnyen azt hihette, öröktől fogva itt ül, ennyit elért az örökkévalóságból. Öröktől valónak tetszik, s aki öröktől való, az talán örök. Csakhogy hiába mondják, valaminek látszani és annak lenni egy s ugyanaz, kétségtelenül nehéz örökkévalóvá válni, ha az ember fia már megszületett. S mint tudjuk, az, hogy születünk, rossz előjel a halhatatlanságra.

Egy kisfiú lépett be a kopottas, posztóval takart ajtónyíláson. Az "öregember" észre sem vette.

– Szia! – A hang nyolc év körüli, oktalan még, nem érdemes vele foglalkozni, el fog menni magától, gondolta az író.

– Mit írsz?

– A gondolataimat – mondta, és maga is meglepődött, hogy válaszol.

– Itt lakom a szomszédban...

– És...?

– Már régóta itt lakom, de még sohasem láttalak.

– Magadról írsz? – folytatta a fiú.

– Én nem vagyok érdekes – hazudta. – Na jó, egy kicsit tényleg magamról írok. Hogy találtad ki?

A kisfiú körbemutatott:

– Itt nincs semmi, csak te.

A toll megállt, forgatója unottan nézett fel; és már kezdte volna magyarázni az oktondinak, hogy olyan, hogy nincs semmi, olyan egyszerűen nincs, de ő is körbepillantott.

– Sok érdekes munka született már az ürességről – mondta elbizonytalanodva.

– Miért nincsenek itt ablakok? Azt hittem, minden házban vannak.

– Voltak ablakok, azt hiszem... – azzal felállt az asztaltól – azt hiszem, benőtte őket a fal. Be voltak zsaluzva mindig.

– A fal...? – azzal elmosolyodott. – Ilyen bolondságot még nem hallottam!

– Gyere ide! – mosolygott kissé hamisan az öregember.

A kisfiú besétált az asztal mögé, aztán kővé dermedt, mint aki csodát lát. Pedig épp, hogy nem látott. Ugyanis nem volt ott szék, amin az ember ülhetett volna, de nem volt ott sem lóca, sem trónus, de még egy fatuskó sem. Amikor az öregember észrevette, hogy a fiú bambán bámul maga elé, féltékenyen elvette előle a papirost, összetekerte, és a ruhaujjába rejtette. Most már se asztal, se szék. A kisfiú vissza sem tudott emlékezni, milyenek voltak; mintha a férfi egyszerűen a papiros előtt ült volna.

– Ne csodálkozz! Olyan régen élek e között a négy fal között, hogy a szoba teljesen olyan, amilyennek elhiszem.

– Miért nem hiszed szebbnek?

– Minek?

– Csak próbáld meg!

Nem ment könnyen... Tágas, világos szoba lett. Fonott nádbútorokkal, világos rongyszőnyeggel, burjánzó növényekkel. Képekkel a falon, amik nevető lányokat mutatnak. Tágra nyílt ablakokkal és egy ásító bernáthegyivel a sarokban.

– Írj erről, nézz ki gyakran az ablakon, és gyere át hozzánk holnapután. A papám két éve meghalt, anyám szerint kell nekem egy apa.

Hét szó került még a hosszú papirosra...

Xabi