Béke
Ült az egyetem parkjában egy eldugott tisztás sarkában földbe ásott piciny fapadon. Csak ült lehunyt szemmel, hátradőlve, élvezte a megkésett indián nyár melegét. Arcát élesen sütötte a nap: máskor elfordult volna, vagy elállja tenyerével a fény útját – most mégis hagyta, hogy a napsugarak vörösre fessék belülről szemhéját. Fájt, de nem érdekelte... ez a Világ fénye, ez a Világ vöröse, a fájdalom csak annyit jelent, hogy mindezeket érzékeli. Hat rá a külvilág. Változtatja, átformálja. Tanul belőle valamit, máshogy fog gondolni pár dolgot. Kitágultak az érzékei: érezte, ahogy a szél az inge alá mászik, ahogy libabőrös lesz, érezte a pad fájának lenyomatát tenyerén, érezte a cipőtalpa alatt gyűrődő fűszálakat. Az előbb gyújtott rá, mégis, már most égette bal keze két ujját a cigaretta végén több centire izzó parázs, és újra ugyanúgy kaparta orrának a dohányzástól már sok-sok éve visszasorvadt apró szőröcskéit a füst, mint az egy évtizeddel azelőtti első szálé...
De ez csak a test volt, játék csupán, apróságok, amik birizgálják az agykérget. Valami gyökeresen megváltozott. Érezte az emlékeit. Rájött, hogy az elmúlt hetek, hónapok belső kínlódásai, a depresszió, a pocsék kedv, az unalom csupán emlékek, tapasztalatok. Tananyag, amiből levizsgázott. És minden az, minden, ami történt és történni fog eztán. Tanult. Átfutotta a közelmúlt emlékeit, aztán átolvasta még egyszer, és kezdett megragadni a lényeg, kezdtek rögzülni a dolgok. Mindig utálta az anyagot kijegyzetelni, szerkezetbe foglalni, elemezve tanulni – sokkal jobban szerette ezt a munkát tudatalattijára bízni. Most is ezt tette, hagyta, hogy magától, intuitívan felépüljön egy rendszer. Kezdte érteni önmagát és a világot. Párbeszédek, szép és szomorú emlékek, öröm és gyötrődés, precíz logika és alkoholmámor szülte gondolatok, barátok, lenézett vagy tisztelt ismerősök: mind kezdtek beilleszkedni egy képbe. Persze ez a kép sosem áll össze teljesen és sosem lehet még ezt a félkész állapotot sem áttekinteni egészben – olyan ez, mint egy egyenlet megoldása: nem vesz figyelembe minden addigi példát egy döntésnél az ember, egyszerűen az ezernyi megoldott feladat alapján érzi, hogyan tovább.
Apró mosolyra húzódott a szája: Jézusom, mennyit szokta mondogatni, hogy "What does not kill me only makes me stronger.", és mennyire nem érezte át úgy tényleg eddig sosem... Milyen vulgárisnak, sarkítottnak tűnik ez ahhoz képest, ami most zajlik benne... Újabb röpke mosoly: igen, van erre valami szavuk a filozófusoknak is: sztoicizmus talán? Mindegy, nem számított. Sajnálta őket: nekik ez csak egy teória a sok közül, egy tétel, valami, amit egy gondolatsorra, legyen az többkötetes fejtegetés egy antik görög koponyától vagy egy gyönyörű szonett, rá lehet húzni, hogy ez egy sztoikus gondolkodó, aztán ezzel letudni az egészet, berakni egy skatulyába. Neki ez volt a megváltás. Megszűnt a fájdalom, ami marta. Nem értette az egészet eddig, miért fáj, ami ép ésszel végiggondolva egyáltalán nem kéne, hogy bántsa. Már nem fájt; és nem is zavarta, hogy nem érti saját magát: tudta, hogy előbb-utóbb értelmet nyer az egész. Megérti majd saját magát, és a múlton már úgysem változtathat, már csak tanulni lehet és kell belőle...
Tudta, kiléphetne ebből az állapotból, visszasöpörhetné az egészet oda, ahova voltaképp való: az észrevétlenül, de kitartóan dolgozó tudatalattijába. Nem akarta. Könnyebb volt így, elvette mindennek az élét, nem fájt úgy, aminek fájnia kellett. De pontosan ettől félt: az öröm sem lehet így az igazi, nem lehet pillanatnyi megmagyarázhatatlan és megmagyarázni nem is akart eufória. Hogy lehetne szerelmes, hogy keríthetné hatalmába ilyen irracionális érzés, amikor minden belső rezdülését figyeli, elemzi? Pedig másra sem vágyott komolyan, mint arra, hogy vakon és elemezhetetlenül szerelmes legyen. De nem akart, nem tudott erről a megtalált megváltásról lemondani. Ha majd talál valakit, aki miatt érdemes tompítás nélkül átélni minden szenvedést, és akivel magyarázatot nem keresve egyszerűen csak boldog akar lenni, elfelejti ezt az egészet. Addig kell a védőburok. Ha maga az oktalan boldogság kell, majd a sör vagy a fű mámorába menekül, bután mosolyog maga elé, kiereszt magából mindent. Igen, ellesz ezzel... csak az istenért, vegye észre időben a Lányt!...
A csikk parazsa már tényleg égette a kezét. Értetlen, meglepett pillantást vetett rá, aztán gyors mozdulattal elnyomta és felállt. Felvette a kabátját, fázott. Lassan elindult hazafelé. Buda kis utcái szépek voltak így ősszel, jó nagy kerülőt tett, sétálgatott. Amikor már sötétedett, mégis felszállt egy kopott, sárga villamosra, de azon sem olvasta könyvét, ahogy szokta. Figyelte az embereket, ahogy vidámak vagy szomorúak, veszekednek vagy flörtölnek. Átadta a helyét egy lánynak, hogy a barátnője mellé ülhessen, és az rámosolygott. Rájött, hogy a környéken, amerre a járat járt, szívesen lakna, tetszik neki. Ahogy immár a belvárosban leszállt, mellbe vágta a szmog, bántotta a zaj. Elindult a ház felé.
Figyelt, érzett és tanult.
gyp