Sydney 2000

Idén rendezték meg az évezred utolsó olimpiai játékait. Mint mindig, most is minden tekintet a sportolókra szegeződött. Az élet szinte megállt a városokban, az emberek napokat töltöttek a tévéképernyő előtt, vagy folyamatosan hallgatták a rádiót. Mindenki kíváncsi volt, hogy a magyarok milyen eredményeket érnek el. De miután letelik a két hét, elkezdenek halványulni az emlékek. Egy aranyra, meghatódott arcra még csak emlékszik az ember, de többre nem.

Dr. Vince Pál szervezői tevékenységét dicséri, hogy a Kármán Tódor kollégiumban újra átélhettük Sydney néhány pillanatát, és jobban megismerhettük a körülményeket. Dr. Pavlik Gábor, a vízilabdázók sportorvosa, Szécsi Zoltán, a vízilabdacsapat válogatott kapusa és Babály László, síkfutó elevenítette fel számunkra az olimpia néhány kellemes-kellemetlen pillanatát. Mindhárom úriember kötődik a BME-hez, míg a doktor úr az édesapja révén, addig a két fiatalember az egyetem padjait koptatja szabadidejében. Igen, szabadidejében, mert az élsportolás miatt áldozatot kell hozniuk. Nem csak energiát ölnek bele, hanem néha a tanulást, a barátokat is feláldozzák. A napi négy-öt óra edzés miatt csak a kötelező órákat látogatják. Nekik erről szól az a pár év, vagy évtized, amíg aktív sportolók.

Nem úgy a tanár úrnak, saját bevallása szerint, a sporttal foglalkozás "csupán" hobby számára, egy régi álom beteljesülése. Kisgyerek korában megnézte a Helsinkiben rendezett olimpiai játékokat, ahol tizenhat aranyat nyert a magyar küldöttség. Felbuzdulásában elhatározta, hogy ő is olimpikon lesz. El is kezdett úszni a Császár uszodában, de a stopperóra sajnos ellene mért. Majd a vízilabdázással próbálkozott, itt sem túl nagy sikerrel, de a sportágat mélyen a szívébe zárta. Nagy szerepet játszott a csapat felkészülésében. Amellett, hogy felügyelte a csapat egészséget, statisztikákat készített a meccsekről, azokat összesítette, és amikor öt óra munka után Csank János szövetségi kapitány kijelentette, hogy nem erre van szüksége, hanem arra a bizonyos három keményebb meccsre, akkor pillanatok alatt elkészítette azt is. "Talán jobb is volt, hogy a meccseken lekötötte a figyelmem, mert így kellemetlen hanghatásokkal kísért érzelmi kitörésektől mentette meg a csapatot." Mi az előadáson részesülhettünk belőle, mikrofon nélkül is betöltötte a hangja a termet.

Sok érdekes, rövid sztorit mesélt a kérdésekre válaszolva. "Az ausztrálok általában nagyon előzékenyek, kedvesek voltak velünk. Egyszer, mikor egy széles úton keresgéltem a megállót, az épp arra járó busz megállt és megkérdezte, hogy elvihetne-e a legközelebbi megállóhelyig."; "Hazafele menet Csisztu Zsuzsa riportot szeretett volna készíteni velünk, és ezért elindult az út másik oldalára hozzánk, de a rendezők visszatessékelték a kordon mögé. A riport mégis létrejött, két kordont és az úttestet átkiabálva. Akkor számomra megelevenedett a múlt, hogy Ausztrália fegyencszigetként kezdte pályafutását."; "Mi csak a lányokat szerettük volna megnézni kézilabdázni, de sajnos csak két jegyünk volt negyven főre, ezért addig bolyongtunk az alagsorban, míg valahogy be nem jutottunk. Én feljebb mentem, hogy tudjak fényképeket készíteni, a csapat lent maradt a pálya szélen. Nem telt el öt perc, mikor a jegyszedők elkezdtek ránk mutogatni, majd megjelentek rendőrökkel és kitessékelték a lentieket. Én próbáltam meghúzni magam, már majdnem beépültem a szék támlája mögé, de helyből kiszúrták a nemzeti színű melegítőmet, így a végét már a faluban néztem tévén keresztül."

Az egész konferencia alaphangulatát a vízilabdázók sikere adta meg, így nagyon sok szó esett a csapatról, a körülményekről. Szécsi Zoltán abban a nehéz helyzetben találta magát az olimpia előtt egy hónappal, hogy tudta, nagyon jól sikerült a felkészülése, de Kovács Zoltán is szóba jöhetett még a másodszámú kapus posztjára. "Az utolsó két nap pihenőt kaptunk, így nem volt, mi elvonja a figyelmemet, de a legszörnyűbb az a tíz perc volt a tornateremben, amikor kihirdették a csapatot, utána már mindenki oldottabban állt az egészhez." Elmondása alapján a döntőig vezető úthoz nagyban hozzájárultak a kezdeti vereségek. "Már az elején megtörtént a szükséges rossz, amiből előnyt kovácsoltunk, és talán meg is nyugodtunk tőle." Az elődöntő után nem volt felhőtlen ünneplés, mert nagy volt a vállukon a teher. "A közvélemény mindenképp győzelmet várt, azt éreztették, ha nem nyerünk, ne is menjünk haza."

A döntőben már egy kicsit nyugodtabban mentek vízbe a fiúk, talán azért, mert az oroszok megnézték a harmadik-negyedik helyért folytatott küzdelmet. "Éreztük, hogy nem számítottak arra, hogy idáig jutnak, így talán nem tudtak olyan jól felkészülni szellemileg a végső összecsapásra, mint mi." Ez a csapat már nyert két EB-t és egy világkupát. "Megszoktuk, hogy nyerünk, nem tudtuk igazán felfogni, hogy mit vittünk véghez, amikor mások nyertek, ők talán jobban elérzékenyültek." Mint tudjuk, a döntőt Oroszország ellen játszották. Arra a kérdésre, hogy jelentett-e valamilyen plusz elégedettséget a felettük aratott fölényes győzelem, csak azt válaszolta Szécsi Zoltán: "Nincs semmi ellenérzésünk irányukban, ugyanezt az olaszokra, spanyolokra inkább mondhatnánk, de nem velük személyesen van a baj, hanem azzal, hogy a korábbi rangadókon a bírók nekik fújtak, kivéve most az olimpiát, ahol nagyon korrekt döntések születtek."

Egy ilyen összejövetelen mindig előkerülnek a piszkos anyagiak, a támogatók. Zoltán elmondta, hogy a vízilabda nagyon jól megfizetett sportág, bár Olaszországban ennek négy-ötszörösét kapná, ezért tervei közt szerepel, hogy ha meglesz a diplomája, szedi a sátorfáját és átigazol. Babály Zoltán sportja, a síkfutás nincs ilyen jó helyzetben, szponzorokat talán most egy olimpia után lehet szerezni, eddig édesapja volt a legfőbb támogatója.

Kétórányi beszélgetés után elfogytak a kérdések. Frappáns lezárásként levetítették a vízilabda döntő utolsó öt percét. Fantasztikus, ahogy a képsorok láttán még mindig meggyorsul a szívverés, adrenalin pumpálódik az erekbe, pedig már megannyiszor átéltük őket a tévében.

Papp Péter