Interjú Kokas Zsolttal

Egy villanykarosnak regénye jelenik meg. Egy ismerősnek kiadják a könyvét. Egy szerkesztőségi tag írása jelenik meg többezres példányszámban. Ezekből az okokból már egy is elég ahhoz, hogy interjú készüljön az illetővel. Kokasnál mindegyik teljesült, ezért beszélgettem vele egyik este.

–Mióta foglalkozol írással?

–Talán tíz éves voltam, amikor először mondtam valakinek, hogy író leszek. Aztán ebből sokáig nem lett semmi. 15-16 körül lehettem, amikor kitaláltam, hogy filmet forgatok. Ekkor megtanultam forgatókönyvet írni, mármint technikailag azt, hogy hogyan kell leírni egy jelenetet. A filmből sajnos nem lett semmi, de valahol itt kezdődött.

–A forgatókönyv azért kész lett?

–Igen, sőt, forgatási nap is volt. Csak... erre akkor még nem voltam felkészülve, azóta meg nem próbáltam újra.

Viszont ennek kapcsán megismertem két valódi írót, akik "fogták a kezem" a későbbiekben is.

–De más írásaid azóta is vannak. Ezekből mikor született az első?

–Nagyon elsőt nem tudok mondani. Talán 2000 nyara volt az, amikor mást is írtam, illetve akkor találkoztam valakivel.

–Ez a valaki ihletőd volt?

–Igen, Németországban találkoztam azzal a nővel, akit elsőként múzsának neveztem. Miatta írtam meg azt a kisregényt, ami azóta is a kedvencem, és aminek kapcsán végül regényt írhattam. Álmok története a címe, és ebben neveztem először múzsáknak a múzsákat. Bármilyen közhelyszerű, engem tényleg inspirálnak.

–Azóta is múzsák "segítségével" írsz? Ki az, akit múzsának nevezel egyáltalán?

–Igen, az ő segítségükkel írok, legtöbbjükről valamilyen karaktert mintázok. Sajnos az idők során fizikailag távol kerültem tőlük – az egyetem miatt –, de írás közben valahogy "velem vannak". Tudom, ez kissé beteges, de így érzek.

Ez az egyik segítség, amit tőlük kapok, a másik meg már inkább gyávaság: ha kérdezik, mit csinálok, mit írok, nem merném azt mondani nekik, hogy semmit.

Hogy ki lesz múzsa, azt még nem tudtam megfogalmazni sosem, egyszer csak valahogy jöttek. Örök múzsám egyben életem legnagyobb szerelme is, őt így ismertem meg. A többiek is valamiben kiemelkednek más ismerősök közül: emberséggel, kedvességgel, bájjal. De istenigazából nem tudom megmondani. Ez egy érzés.

–Mikor, hogyan született ez az első regény? Mesélj róla!

–Elsőéves voltam, amikor egy író, aki olvasta a forgatókönyvet és a már említett kisregényt, felhívott, és megkérdezte, nem akarok-e regényt írni. Én azelőtt nem írtam soha ilyen nagy terjedelemben, fogalmam sem volt, hogyan kéne nekikezdeni, de azért igent mondtam.

Mivel a kiadóm, a Kalandor, újonnan alakult, eldőlt a sorsom: vinnem kellett történet-ötleteket, amik közül akkori főnököm, Szélesi Sándor választott. Ez 2001 novemberében történt.

Következő év augusztusára készült el az első változat, ezt le is adtam, de számomra máig tisztázatlan okok miatt csak majd egy évvel később kaptam érdemi választ a művemre. Akkorra már Sanyi helyett Király Gábor volt a főnököm. Szerződést kötöttünk, aminek eredményeként idén márciusban már kapható lesz a könyv.

–Mi a címe? Esetleg a története, ha nem titok?

–Gyónás munkacímmel indult, aztán ez is maradt a címe. A történet egy spanyol NATO békefenntartóról szól, Victor García Güell századosról. A Balkánon szolgált, ahol beleszeretett egy nőbe. Körülbelül ennyit lehet tudni róla, a férfit aztán már bérgyilkosként látjuk viszont Barcelonában. Ismét beleszeret egy nőbe, aki azonban nem tudja Victorról, hogy kicsoda valójában.

Meglepő fordulattal írónak adja ki magát, amit Ana, a nő el is hisz, viszont a nagybátyja, aki rendőr, gyanút fog. Victor nem rossz ember, például gyónja a bűneit, Alejandro Rodriguez atyánál, akivel aztán fura dolgok történnek, látomásai lesznek. Aztán megjelenik az Opus Dei, egy titokzatos és nagyhatalmú szervezet...

Róluk szól a történet.

–A többi karaktert is élő személyekről mintáztad, vagy csak a múzsákból lesz szereplő?

–Eleinte szinte kizárólag élő személyeket használtam, most már egyre több a teljesen kitalált karakter. A Gyónásban a történetet meghatározó szereplők közül kettő nem "élő": Rodríguez atya és Eusebio Valdez érsek-vikárius.

Vannak még teljesen valódi karakterek, ez alatt például a filmforgatáson megjelenő embereket értem: Robert Rodríguez, Chow-Yun Fat és hasonlók, bár ők inkább mellékszereplők.

–Bármelyik ismerősödből csinálsz szereplőt, ha úgy találod?

–Nem. Most már nem. Amíg csak 5-10 ember olvasta, amit írtam, addig a legjobb haverjaimról mintáztam karaktert, és ők ismerték is egymást. Aztán ezek a karakterek "írtak maguknak" egy sztorit. Most már tudom, miről fog szólni egy történet, inkább hozzáválogatok az emberek közül.

Ha találok olyat, akit el tudnék képzelni békefenntartóként vagy bombaszakértőként, akkor róla fogom mintázni a beszédstílust, a világképet, az ő külsejét fogom leírni. Ha nem találok, akkor esetleg valamelyik ismerősöm nevét adom neki, ha ez jól hangzik. Így lett Lakat Mester a mestertolvajom neve.

–A regény Barcelonában játszódik. Te jártál már ott?

–Sajnos még nem, de elég jól ismerem a várost. Akik eddig olvasták a regényt, azok még nem panaszkodtak ezzel kapcsolatban. Egyszer egy olyan ismerősömmel beszélgettem Barcelonáról, aki már járt ott, mégis én meséltem neki pár helyről.

–Szélesi Sándor volt az az író, aki eredetileg megkeresett?

–Igen, ő volt. Hozzá pedig Fonyódi Tibortól került a kisregényem, úgyhogy minden az ő hibájuk. Sanyi akkor kezdett a Kalandornál, és új írókat keresett.

–Velük tartod a kapcsolatot azóta is?

–Tiborral mostanában nem beszéltem túl sokat, ő főleg eleinte segített sokat abban, hogy hogyan kéne, illetve hogyan lehet írni. Sanyival jobban tartjuk a kapcsolatot, bár ez is relatív, mondjuk havonta-kéthavonta szoktam találkozni vele személyesen. Ez számomra még mindig olyan, mint amikor az öreg mester okítja az ifjú tanítványt. Csak amíg eleinte az írástechnikámat próbálta csiszolni, mostanában már szerződésekről esik szó.

–Úgy érzed, hogy sokat tanultál tőlük, fejlődtél azáltal, hogy segítettek?

–Ezt így nem igazán tudom megítélni, mert nem tudom, mi lett volna belőlem nélkülük. Ami tény, hogy ők adtak nekem lehetőséget a regényírásra, és ha bármilyen kérdésem volt, azt megválaszolták.

De nem csak tőlük tanultam, mert minden könyvből, amit az ember olvas, tud tanulni, viszont nagyon sok mindent tőlük vettem át. Ilyen például az élő személyek használata, a lábjegyzetelés, a háttérinformációk keresése és felhasználási módja.

–Hogyan keresel háttéranyagot? Hogyan álltál neki, miután megvolt az alapötlet?

–A bérgyilkosos téma miatt adott volt a lőtér, ahova már fél éve jártam ekkor. Ezúton is megköszönném Hídvégi Győzőnek a rengeteg segítséget, amit a fegyveres részek elkészítésében nyújtott.

Aztán felhívtam legaranyosabb múzsámat, aki egyébként orvostanhallgató. Neki épp volt két spanyol útikönyve, meg egy spanyol szakácskönyve.

Tibor, mint valamikori teológushallgató is jól jött, valamint apukám tanár, és ő összehozott azzal a pappal, aki az iskolájukban hittant tanított. Anyukám egyik munkatársa meg sárkányrepülőzött; ő is adta magát.

És ott van még az Internet. Olyan nagyon tehát nem álltam neki, mert jóformán minden adott volt, pár beszélgetés után vagy tíz könyv termett a kezemben. Ennyit használtam egy új megírásához.

–Milyen írások vannak mostanában kilátásban tőled? Mik a terveid? Esetleg egy újabb regény?

–Írogatni szinte állandóan írok, csak ez legtöbbször levélformába kerül. Ezek a levelek általában örök múzsámnak szólnak, bár az utóbbi időben ritkulnak, ezért itt kérek bocsánatot. Tervben van még két regény, egy sci-fi jellegű és egy szerelmes-drámai.

Előbbit, reményeim szerint, meg tudom írni még idén, utóbbit pedig még nem tudom megítélni. Lehet, hogy ahhoz még fiatal vagyok, mindenesetre az alapötletet jónak érzem. Még más ötletem is van, majd kiderül, mi valósul meg. Semmiképp sem fogok tiltakozni, ha újabb regényt kell írnom.

–Másként látod-e most az írókat, illetve az írást magát?

–Számomra meghalt a művészet, és helyette a mesélés jött elő. Szerintem olyan nincs, hogy egy író akar bármit is mondani. Egy író – legyen akár Sienkiewicz, akár egy ponyvaíró – mesélni akar egy történetet, szórakoztatni. Ha ügyes, akkor közben el tudja mondani, hogy ő mit gondol a világról.

Amit viszont az olvasó ténylegesen bele fog érteni egy műbe, az kizárólag rajta fog múlni, és nem az írón. Az író legfeljebb azért küzdhet, hogy olvassák végig, jobb esetben azért irányt tud adni, de nem fog kimondani egy konkrét dolgot.

Erre jöttem rá, miközben én magam is egy regényt írtam. A művészet, műértelmezés sosem az alkotóról szól, hanem az értelmezőről.

Balázs