Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Schönherzes szobahelyzet

Postaládánkból

Sydney 2000

"... a Kármán Tódor kollégiumban újra átélhettük Sydney néhány pillanatát, ..."

Barcelona-Dakar

Ülünk a vonaton II.

AIESEC, avagy buli, munka, tapasztalat...

Részt vehetsz mindezektől függetlenül külföldi szakmai gyakorlatcsere programunkban, melynek keretén belül akár másfél évet is külföldön tölthetsz, hatalmas előnyre téve szert ezáltal, mind a külföldi szakmai tapasztalattal, mind nyelvtudásod aktív, mindennapi fejlesztése révén.

Plakátolás, de hogyan!?

"...nem kulturáltabb így"

Takarékos webszerver

Az USB egy nagy előrelépés: gyors, tápfeszültséget is ad, többféle adatátvitel közül is választhatunk. 2-3 ezer Ft-ért lehet beszerezni univerzális USB-illesztő IC-t, amely 8 bites buszra vagy i2c-re fordít.

A német nyelvű képzés

Németes tanárok, tárgyak.

"Internet" vagy "internet?"

Járjunk nyitott szemmel, és aminek lehet, örüljünk

Tanárinterjú Dr. Palasik Máriával

Vannak olyan oktatók, akik nem a Villanykarhoz tartoznak, az általuk meghirdetett órákra mégis sokan járnak karunkról. Dr. Palasik Mária, a Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszékének egyetemi docensét a nők helyzete, Budapest története és az Európai Unió iránti érdeklődés jellemzi – óráit pedig sok hallgató és barátságos hangulat.

Ön volt az egyik szervezője és előadója a február eleji "A műszaki tudományok területén alkotó női tudósok helyzete az Európai Unióban és Magyarországon" című konferenciának, amit itt a BME-n rendeztek meg. Hogy sikerült a konferencia, milyen visszajelzéseket kaptak?

– Nem igazán tudtam mérni, mivel a vizsgaidőszak utolsó hetében tartottuk, elég nagy hajrá volt az egyetemen, és mindenki el volt foglalva a mindennapi tennivalóival. Bár viszonylag kevés résztvevő volt – harminc-egynehány –, nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy jöttek a Villamoskarról, a Vegyészkarról és a Közlekedésmérnöki Karról is érdeklődő kollégák és hallgatók.

Az a tapasztalatom, hogy a női kutatók kevéssé érdeklődnek a saját helyzetük iránt. Én felvállaltam, hogy ebben a témában kutatok az egyetemen. Nehezen, de azért be lehetett vinni a köztudatba a gender, vagyis a társadalmi nemek témáját, és ma már azt hiszem, hogy nem is lehet megkerülni. 2003-ban született egy olyan törvény, amit 2004. december 31-ig végre kellett volna hajtani. A törvény szerint minden olyan intézménynek és vállalatnak esélyegyenlőségi tervet kell készítenie, ahol a dolgozók között ötvennél több nő van, arról, hogy a nők pályáját, munkáját, szakmai előmenetelét hogyan lehet segíteni. Ez a határozat azonban még a köztudatba se nagyon került be.

Milyen indíttatásból kezdett el kutatni ezen a területen?

– Eredetileg politikatörténettel foglalkozom, a kutatási területem a második világháború utáni magyar történelem, illetve várostörténet, Budapest-történet. Amikor 2000-ben a Gazdaság és Társadalomtudományi Karon új tanszékek alakultak, akkor jött létre az Innovációmenendzsment és Technikatörténet Tanszék is. Hronszky Imre tanár úr, a tanszék vezetője hívott meg oda azt kérve, hogy az addigi kutatásaimat is folytatva a fő kutatási területem a társadalmi nemek kutatása legyen, méghozzá a Műegyetemen tanuló és oktató nőkre, illetve a mérnöknőkre koncentrálva.

A tanszék, nevéből adódóan innovációkutatással foglalkozik, és az innováció egyik fő kiaknázatlan forrásai a nők. Nem nagyon figyelnek oda arra a fejlesztéseknél, hogy a fogyasztók hány százaléka nő, és hogyan lehetne az ő szempontjaikat belevenni a találmányokba, újításokba, a marketingbe. A kezdetekkor felkerestem Vámos Évát, aki akkor az Országos Műszaki Múzeum főigazgatója volt, és már foglalkozott Műegyetem-történettel. Összefogtunk, és beadtunk egy pályázatot "Nők a Műegyetemen a 20. században" címmel az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramhoz, amit meg is nyertünk. 2005 közepén állítjuk össze azt a kötetet, ami lezárja a kutatásunkat, tehát valamit le tudunk tenni az asztalra történetileg és a mostani helyzettel kapcsolatban is.

Azért is nem egyedül fogtam a kutatásba, mert nagyon fontosnak tartom azt, hogy fogjunk össze, a nőknél is alakítsunk "hálókat", mint ahogy vannak férfihálók, akik segítik egymást, összetartanak, megosztják, amit tudnak, és egymásra építenek.

Egyik előadásában említette, hogy volt olyan időszak, amikor a nők aránya a Műegyetemen nem érte el az 5%-ot.

– Ez még a második világháború előtt volt, de évtizedek múltak el a Műegyetemen anélkül, hogy nő hallgatóként betehette volna ide a lábát. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Magyarországon 1895-ig nem tanulhattak egyetemen a nők, ekkor azonban Ferenc József egy királyi határozattal engedélyezte a nők egyetemi képzését, de csupán a bölcsészkari, az orvosi és a gyógyszerészeti tanulmányokhoz járult hozzá. A Műegyetemen 1912-ben biztosított lehetőséget először arra, hogy a bölcsészkarra beiratkozott kémia szakos nőhallgatók mint rendkívüli hallgatók a Műegyetem előadásain és laboratóriumi gyakorlatain részt vehessenek. Az első világháború végével a rövid életű polgári demokratikus rendszernek köszönhetően 1918 decemberében néhány hónapra megnyílt az összes világi egyetem a nők előtt Magyarországon, és ezt a Tanácsköztársaság rendeletei is megerősítették. Mire azonban elkezdődött a szeptemberi félév, a Tanácsköztársaság megbukott. Tízen voltak az ekkor beiratkozottak, akik be is fejezhették az egyetemet, de újabb női hallgatókat már nem vettek fel. Aztán egy idő után a gazdaságtudományi képzésre és az építészkarra beengedték őket, de felállítottak egy kvótát, amit a felvett férfi hallgatók 5%-ában maximalizáltak. Ez általában egy női hallgatót jelentett tanévenként, akik legtöbbször a professzorok lányai voltak. 1936-ban volt egy fordulat, amikor két professzor lánya akart ugyanarra a karra jelentkezni. Akkor a kar kérte, hogy oldják fel a kvótát, mivel a végzett női hallgatók amúgy sem veszélyeztetik a férfiak elhelyezkedési esélyeit. Minisztériumi engedéllyel felvették mindkét női hallgatót, de a kvótát nem oldották fel.

Ennek a korlátozásnak az oka a munkahelyek szűk száma volt. A trianoni döntés miatt Magyarország elveszítette területe kétharmadát, és az elcsatolt területekről áramlottak vissza az anyaországba a szakképzett, egyetemet végzett emberek. A politikai vezetők pedig attól féltek, hogy a családfenntartó férfiaktól a frissen képzett nők elveszik a munkahelyeket.

A világháború után 1946-ban feloldották a korlátozást: a papi, és a katonatiszti pálya kivételével már minden felsőoktatási intézmény nyitott volt a nők előtt, tehát a Műegyetem is. Természetesen azért le kellett küzdeni a lányokkal szembeni előítéletet a Műegyetemen. Láthatták az előadáson a statisztikákat: azokban a korszakokban, amikor nagyon szerették volna, hogy a nők aránya a férfiakéhoz képest javuljon, alig érte el ez az arány a 20%-ot.

A Villanykaron most sem éri el. Mi volt az oka annak, hogy a világháború után már engedték a nőket is egyetemre járni?

– Valóban, a karon a 2003-2004-es tanévben alig több mint 5%. volt a női és férfi hallgatók aránya. De az utóbbi ötven évet figyelembe véve is itt végzett a legkevesebb női hallgató. De rátérve a kérdésére: 1945-46. egy korszakhatár a magyar történelemben a demokratikus szabadságjogok változásának szempontjából. Ekkor került sor az általános választójog bevezetésére is, nem volt már sem műveltségi, sem vagyoni cenzus és így a nemek alapján sem lehetett semmiféle megkülönböztetést tenni. Ennek az általános demokratizálódásnak a következménye mind az egyetemek, mind a nők elől addig elzárt pályák megnyitása.

Mi a helyzet most a BME-n?

– Napjainkban sincs különösebb érzékenység arra, hogy törődjenek a nőkkel, olyannyira, hogy a frissen felvett, vagy akár a diplomázott hallgatók között sem nézik meg a nők arányát. A vegyészkari dékánhelyettes, Borsa Judit professzor az egyetlen, akiről tudom, hogy nagyon érzékeny erre: ő mindig számon tartja, hogy hány elsős női hallgató van a karon, de ugye náluk évek óta több a női hallgató, mint a férfi. Ne feledjük, amikor először a Műegyetemre beengedték a nőket, akkor is a vegyészkarra engedték be őket. És innen is került ki a legtöbb végzett női hallgató az évtizedek során.

Összegyetemi viszonylatban azonban látok valamiféle elmozdulást: sem arányában, sem a számokat tekintve soha nem tanult annyi női hallgató egyetemünkön, mint az előző tanévben. 2004-ben nagyjából 23% volt az arányuk, ami 3500 hallgatót jelent. És a növekedés nem csupán a GTK-n megjelent közgazdászlányoknak köszönhető!

Oktatói szinten ennél rosszabb a helyzet. A női hallgatók arányát sosem érte el a női oktatók aránya. Napjainkban az egyetem közel 1500 oktató-kutatója közül 250 a nő, ez 16%. A 2003-as adatok szerint a Villanykaron – ahogy Önök nevezik – a több mint 300 oktatóból nincs harminc nő. Érdekes, hogy minél magasabb egyetemi beosztást nézünk, annál jobban csökken arányában a női tanárok száma. Összesen nyolc egyetemi tanári fokozatot elért nő van az egyetemen, rajtuk is négy kar osztozik: ez azt is jelenti, hogy négy karon viszont nincs női professzor.

Ennek nem az egyetem mérnöki jellege az oka? Egy bölcsészkaron milyen ez az arány?

– Ott is több a férfiprofesszorok száma, ez tudományterülettől független. A kutatóhelyeket tekintve a bölcsész- és a társadalomtudományokkal foglalkozók 80%-a nő, de érdekes, hogy vezető pozíciókba csak 20%-uk kerül még itt is. Ez az úgynevezett üvegplafon jelenség, azaz, hogy a diplomások között arányában most már több nő van, a kutatóintézetekben egy-egy szakterületen belül a szakterület arányát tudják képviselni, de ahogy haladunk felfele az előmenetelben, ha megnézzük az arányukat az intézményvezetők, a tudományos fokozatot szerzettek, a pályázók között, illetve a pályázatokat elbíráló bizottságokban, a pályázatnyertesek között, vagy a tudományos egyesületekben nincs meg ez az arány. Valószínűleg bennünk van a hiba, mert azt hisszük, hogy nem vagyunk annyira képesek, mint a férfiak. Kevés az önbizalmunk annak ellenére, hogy egy nő, ha megkap valamilyen feladatot, ugyanolyan jól képes elvégezni, mint egy férfi. Az is baj még, hogy ha valamilyen kutatási eredményt elérünk, akkor annak a menedzselése, népszerűsítése még nem olyan fontos a számunkra, ezzel szemben, ha férfiak érnek el valamilyen eredményt, akkor sokkal hamarabb világgá kürtölik.

Nagyon szimpatikus, hogy az óráin mindenkit névről ismer. Hogyan alakult ki ez a szokása?

– Hogy mindenkit, az sajnos túlzás. De mindig szerettem tudni, hogy kik azok, akikkel együtt dolgozom, szeretem nevesíteni a hallgatókat. Emiatt képes vagyok előre megtanulni névsorokat, és utána megjegyezni hozzá az arcokat. Persze van olyan is, hogy valakit rosszul jegyzek meg, és egy életre elkeresztelem.

Mióta nagy létszámú kurzusok vannak, nem mindig sikerül megjegyeznem minden nevet, ha 50%-os az arány, az már jó, de akkor is legalább az arcokat meg tudom jegyezni, és párosítani a kurzussal, a teremmel, ahova járt.

Tavaly a félév végén, az utolsó előadáson kaptunk egy szép útravalónak szóló beszédet. Bevallom, egy pillanatra ismét a középiskolás érettségi környékén éreztem magam. Minden félévben így szokott elköszönni a hallgatóitól?

– Nem szoktam csak úgy kimenni a záró előadásról. Lehet, hogy az illető utoljára tanult történelmet, vagy utoljára hallgatott nálam tárgyat. Nem a ZH-nak vagy a vizsgának tanítom a hallgatókat, hanem arra, hogy nyitottak legyenek, legyen saját véleményük, ne hagyják magukat befolyásolni. Időnként még azt is szoktam mondani, hogy nekem se higgyenek. A tényeket összerakja az ember, de mielőtt elfogad valamit, nem árt, ha átszűri saját magán. A hallgatónak nem kell ugyanúgy értékelni valamit azért, hogy egyetértsünk bizonyos dolgokban, közelíthetünk más nézőpontból. A lényeg, hogy alakítsa ki saját véleményét, értékítéletét.

Nem tudom, maguktól akkor éppen hogyan búcsúztam. "A Budapest" órákon azt kérem mindig, hogy nyitott szemmel járjanak a városban, szeressék a várost, ami értéket észre lehet benne venni, azt vegyék észre. Egy szép kapukilincsnek, vagy egy üzletportálnak, de egy szép nosztalgiavillamosnak is lehet örülni! Annyi minden van, ami pozitív lehet, és ezt ne feledjék el akkor sem, mikor gyerekük lesz, és mutassák meg neki is a várost. Ne csak rohanjunk, és a szürke és szomorú Budapestet lássuk: járjunk nyitott szemmel, és aminek lehet örülni, annak örüljünk.

Nők, Budapest, politikatörténeti kutatások. A palettát tovább színesíti Az Európai Unió intézményrendszere című tantárgy. Hogyan indult ennek az oktatása?

– Sok évvel ezelőtt volt egy, A demokráciák politikai rendszere nevű tárgyam, amelyben összehasonlítottuk, hogyan működik az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Magyarország politikai rendszere. Megnéztük, hogy mind más, egyedi, s kerestünk közös gyökereket. S egyszer becsempésztem egy előadást arról, hogy mi az Európai Unió. Azt mondtam el, ami a mostani tárgynál a bevezető, és csak említésszinten van benne arról szó, hogy milyen intézményei vannak az Uniónak. Ekkor derült ki, hogy a diákok nagyon keveset tudnak az EU-ról, így kidolgoztam egy tematikát, és javasoltam a bevezetését. Ez 1998-ban volt, mondván, hogy már annyira itt van az EU a szomszédunkban – Ausztria 1995-ben lett tagja az Uniónak.

Aki a Műegyetemen végez, annak egész biztos, hogy együtt kell működnie az EU-val, meg kell értenie a működését – gondoltam akkor. Szívügyem volt ez az egész, mivel én unió-párti vagyok. Nincsenek utópiáim a csatlakozással kapcsolatban, tudom, hogy ez hatalmas nagy business, egy nagy gazdasági érdekközösség, de ugyanakkor ahhoz, hogy a tőke kamatozzon és biztonságban legyen, elengedhetetlen a politikai együttműködés. Ez az, amiért annyira forszírozzák, hogy ne csak gazdasági, hanem politikai együttműködés is legyen. Nagyon bizakodtam, és máig is bizakodom, hogy ez egy működő értékközösség is.

A tanárnő egyik előadásán említette, hogy nagy fájdalma, hogy nem volt itthon 2003-ban, amikor az EU-s népszavazás zajlott. Viszont 2004. május elsejét, a csatlakozás napját itthon töltötte. Hogyan telt ez a nap?

– Igazi ünnepnek tekintettem. Pestlőrincen lakom; férjemmel bejöttünk a városba, és egész nap jártuk az utcákat. Szép időnk volt, emlékszem. Kék volt az ég, és nagyon érdekes felhők jöttek-mentek. Fantasztikus volt, ilyen érzést rég éreztem! Jókedvűek voltak az emberek, sokan kint az utcán. Végiggyalogoltunk a Szabadság hídon, megnéztük a repülőgép-bemutatót a Batthyányi téren, aztán el a Margit hídig, utána át Pestre. Emlékszem, estefelé már az idő nem volt kegyes hozzánk, mert amikor öt-hat óra tájban átértünk a pesti hídfőre, nagy fekete felhők jöttek, és úgy elkezdett zuhogni az eső, mintha dézsából öntenék. Ezt egy McDonalds-ba bezsúfolódva, sok emberrel közösen vészeltünk át, majd mentünk tovább. Megnéztük a Városligetben az Órát, utána az Andrássy úton a Népek padjait, aztán valamikor este tízkor találkoztunk a gyerekünkkel és a barátaival az Erzsébet téren. Nagyon szép volt.

Szerintem már az én generációmnak is jobb lesz a csatlakozás miatt, maguk pedig tényleg sokat nyerhetnek vele. A nők helyzete is javulhat, hiszen a közös EU-s politikában nyolc nőkkel kapcsolatos irányelvet fogadtak el, amelyeknek kulcsszavai az egyenlő bánásmód és az egyenlő esély. Azt még nem tudni persze, hogy mi mikor és hogyan fogjuk ezt elérni, szerintem legalább húsz év kell hozzá.

Belegondolva, hogy az elmúlt húsz évben is rengeteg változás történt a nők társadalmi helyét illetően – igazán optimisták lehetünk. Értem például életemben nem jött apukám az óvodába, mert az akkoriban nem volt "férfiakhoz illő" dolog. A maguk generációjánál ez már fel sem merült: az ment a gyerekért, aki tudott, és teljesen szokványos volt, ha éppen az apuka ért rá. Ha csak ebben érzékeljük, hogy mekkora változás történt a férfi és női szerepkörben, vagy abban, hogy ma már a férfi is elmosogat – akár ha csak mosogatógép segítségével is –, tapasztalhatjuk, hogy részben a technikai eszközök gyarapodásával már bizonyos munkák függetlenek a társadalmi nemtől.

Ön fiús mama. Megtanított valamit a fiának a házimunkából?

– Mindent. Vasalni is megtanítottam. De hát magukat is megtanította az édesanyjuk, nem? Ki tudják vasalni az ingüket? Vagy tudják, hogy vállfán kell szárítani, és akkor kevésbé gyűrődik. Mindenesetre ez egy családi hagyomány, és kell hozzá fogadókészség is. Ha jó kedvvel végzem a házimunkát és nem muszájból, akkor a gyerekem látja, hogy nekem az a kikapcsolódás. Nekem ez a módszer bevált. Van olyan, amikor nekem kell a férjem mögé állni és mentesíteni őt, máskor meg fordítva van, ezt tudja az egész család. Amikor mondjuk könyvleadási határidő van, akkor ők készítik a reggelit, ebédet, vacsorát. Családi támogatás nélkül nem lehet semmilyen pályán sikereket elérni – és ez a társadalmi nemektől független.

Eléggé érdekes helyszínen, a Politikatörténeti Intézetben találkoztunk.

– Felkértek itt egy projekt vezetésére Nők a közéletben címmel. Nem ez a munkahelyem, csak kaptunk itt egy szobát, így sokkal kényelmesebb és otthonosabb, mivel itt van a levéltár és a könyvtár is. Ez a projekt is összefüggésben van az Európai Unióval. Most készült egy felmérés a nők közéleti pozícióiról, és kiderült, hogy hátulról a másodikak vagyunk a parlamenti képviselők arányában a huszonötök között. Most éppen van egy szakdolgozatot író hallgatóm, aki kiment Svédországba, és a svéd politika társadalmi nemek szerinti megoszlásáról fog szakdolgozatot készíteni, ugyanis náluk a legmagasabb a nők aránya a politikusok közt. De például a finneknél is a kormányfő és az államfő is nő, vagy a spanyoloknál – ahol a francoi időkben a nők teljesen háttérbe voltak szorítva – most már 30% a női képviselők aránya.

A tanárnő nemrégiben megkapta az Európai Bizottság Jean Monnet díját. Miért kapta ezt a díjat?

– Éppen azért, mert európai uniós tárgyat tanítok az egyetemen. Ez arra kötelez, hogy a BME-n még legalább hét évig tanítsam ezt a tárgyat. Ne vegyék dicsekvésnek, de Európában nagyságrendileg ezer ilyen díjazottja van az Európai Bizottságnak. Amikor a múltkori konferencia után mondtam a barátnőimnek, hogy ez nem olyan nagy dolog, ami miatt rögtön kör-emailt küld az ember, azt válaszolta Vámos Éva, hogy bezzeg egy pasi ilyen alkalomból már fogadást rendez. Ezzel persze semmilyen ellentétet nem akarok szítani, férfiakra és nőkre is ugyanúgy szükség van társadalomban, csak nem egyforma a két fél szemlélete.

A tanárnő egyszer említette, hogy kb. 500 villanykaros hallgatót oktat tanévenként. Ön szerint mi az oka ennek a népszerűségnek?

– Igen, érdekes, hogy nem csak a saját karunkról vannak hallgatóim, hanem nagyon sokan vannak a Villanykarról is. Valószínűleg azok veszik fel a tárgyaimat, akik olyan tárgyakat akarnak hallgatni, amik nem kifejezetten műszaki dolgokról szólnak, és érdeklődnek a történelem iránt. Én is nagyon szeretem a mérnökhallgatókat, érdekesebb velük egy előadás, mint olyanokkal, akik mondjuk egész nap csak bölcsészjellegű tárgyakat hallgatnak.

Olyan összefüggésekre tudnak rávilágítani, amelyekre én esetleg nem is jönnék rá. Van egy könyvem – A jogállam megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon, 1944-1949 –, amit villanykaros hallgatók segítségével még a megjelenés előtt szemináriumon végigelemeztünk, és nekik is nagy szerepük volt abban, hogy sikeres lett. Ma már sajnos erre nincs lehetőség, kevesen vagyunk a tanszéken, viszont minden karnak oktatunk, félévente két-háromezer diák jár hozzánk. Sok a hallgató, de optimista vagyok, s bízom abban, hogy azok nagy része, akik jelentkeznek az óráinkra, tényleg érdeklődnek a tárgyaink iránt.

Bacsárdi László, Kereskényi Balázs