Kamelot
A Thomas Youngblood (gitár) és Richard Warner (dob) alapította együttes első lemeze 1995-ben jelent meg Eternity címmel – egyesek szerint minden idők egyik legígéretesebb debütáló albumaként. Ezt hamarosan egy újabb lemez (Dominion), majd tagcsere követte. Glenn Barry (basszusgitár) és David Pavlicko (billentyűs) maradt, de Mark Vanderbilt énekestől és a dobostól megvált a csapat, helyükre Roy Khan (ének) és Casey Grillo (dob) kerültek. Khan az akkor feloszlott Conceptionből érkezett, amivel stabil tagként korábban négy sikeres lemezt készített [és ahol együtt zenélt egy bizonyos Tore Ostby-val, aki a feloszláskor megalapította az Arkot, melynek énekesét Bard korábbi cikkéből (XXX./6.) ismerhetjük: Jorn Lande, a Masterplan jelenlegi énekese].
Ezzel a felállással jelent meg a Siege Perilous 1998-ban. Afejlődés a kezdetektől érezhető volt a hanganyagon, és ennek nagyon jót tett a tehetséges új énekes orgánuma is. Alapvetően dallamos power metál muzsikájukat egyre változatosabbá tették a progresszív elemek, és a legkülönbözőbb (ismert és ismeretlenJ) hangszerek bevonásával, így természetesen az akusztikus gitár és a csendesebb nóták sem maradhatnak ki.
2000-ben The Fourth Legacy címen már igen komoly művet adtak ki amerikai barátaink norvég énekesükkel (és ekkor már állandó billentyűs tag nélkül). Több kórussal, nagyzenekari elemekkel, profibb hangzással... Olyan kiváló nótákat sorakoztat fel az album, mint az intrót követő The Fourth Legacy, a Desert Rain bevezetését követő keleti témájú Nights of Arabia, a középkori dallamokkal lezárt The Shadow of Uther, vagy a csendes Glory stb.J.
A tendencia minden tekintetben folytatódott, és az új évezredet az eddigieknél is remekebbre sikerült koronggal köszöntötte a Youngblood–Khan szerzőpáros és csapata, amely a Karma címet kapta. Az album felülmúlta összes eddigi kiadványuk eladását, és nagyon pozitív kritikát kapott mindenütt. (Az együttes munkáját ezúttal is – a szakmában elismert – két producer segítette: Sascha Paeth és Miro.) A lemezen 12 hibátlan track kapott helyet, amiből egy bevezető, az utolsó három pedig egy egységet alkot.Tempós és visszafogottabb témák kellemesen váltakoznak, itt-ott kórus, zongora, szintetizátor "maszat" teszi teljessé a hangzást. Ennek ékes példája a címadó dal, de amúgy nagyon hangulatos az egész album. AForever és a Wings of Despair száguldása után visszább kapcsolnak, és a számokon át középtempós és lassabb részek uralkodnak (The Spell, Dont You Cry, Karma, ...), majd újra egy felszabadult, gyors nóta (Across the Highlands), végül pedig a háromrészes Elizabeth hangzik el, amelyre – így utólag – azt is mondhatnánk: túl jól sikerült J próbálkozás egy epikus, adott koncepció köré komponált album kiadása előtt.
Az eddigi receptet tovább tökéletesítve 2003-ban az Epica című konceptalbummal rukkoltak elő a srácok. Eredeti elképzelésük szerint egy következő lemezzel válik teljessé a történet, aminek eddig kiadott része Göthe Faustjának első felén alapul. Főhőse egy Ariel nevezetű férfiú, aki nem elégedett a tudomány és a vallások válaszaival, nekiindul a világnak, hogy megkeresse a Végső Igazságot. Mikor a legmélyebb pontra jut, felső hatalmakat hív segítségül. Angyalként, női alakban megjelenik neki Mefisto, és alkut köt vele: teste többé nem fog nélkülözni "küldetése" során, de végül majd az ördögnek kell adnia lelkét. Mefisto egyik estélye után Ariel találkozik ifjúkora szerelmével, Helenával. Kevés együtt töltött idő után közli vele, hogy útjaik elválnak, mert ő a szerelemnél magasabb célért küzd. Helena a folyóba veti magát, Ariel értesülvén szereleme és meg nem született gyermekük haláláról, már csak abban reménykedik, a túloldalon találkoznak. A történet ott szakad meg, hogy hősünk még mindig nem érte el célját. Helena ekkor már angyalként jelenik meg– a jót képviselve, szemben vele pedig ott a gonosz és cinikus Mefisto.
A"kötelező" instrumentális bevezető most a Prologue címet viseli, és egy zaklatott álomban találjuk vele magunkat, ami megadja az alaphangulatot az elkövetkező bő 50 perchez. A csodás riffekkel tarkított Center of the Universe gondosan szerkesztett. Jól eltalált a refrén és a nyitódallam továbbgondolása a szám végén. Amegjelenő csodás női énekhang, amely a szöveg mondanivalójának lezárásakor közbe-közbeszól, valami elképesztő pluszt és további lendületet ad az egésznek. AFarewell gyorsan és határozottan kezdődik, végig hangulatos aláfestéssel és rövid szólóval folytatódik. Az Interlude I (Opiate Soul) az első olyan átvezetés, amely igyekszik egy kerek egészet formálni az egymás utáni számokból. Sejtelmes neszek, majd egy gregorián kórus készíti elő a The Edge of Paradise-t, amely végig kórussal és szimfonikus támogatással a háttérben, pazar szólóját lezáró újból felbukkanó férfikórussal újabb ékköve az albumnak. AWander egy remekbe szabott ballada rengeteg hangszer választékos, lágy aláfestésével, finom zongorajátékkal. Interlude II(Omen) az újabb átvezetés, aminek végén Descent of the Archangel folytatja remekművek sorát a Rhapsody-ból "kölcsönvett"J Luca Turilli gitárszólójával és apróra kidolgozott hangzásvilágával. Az Interlude III (At the Banquet) jön a vendégsereg zajával, és a házigazda belépőjével, amely egyben AFeast for the Vain "belépőjét" adja. Vidám, lendületes dal sok-sok gitárral, akusztikus "közjátékkal", amelyből vészjósló hangú váltás után mégiscsak az alaptéma tér vissza (a lakoma közepette Ariel elfogadta az egyezséget). A Helenával való találkozást a gyöngéd On the Coldest Winter Night meséli el, csilingelő zongorával és akusztikus, pengetős kísérettel. ALost and Damned újból beleerősít, de néhol megtorpan és a zongora, gitár mellé – műfajtól kissé szokatlanul – harmonika is betársul, és egy újabb emlékezetes refrén... Ezt egy rövid, operába illő részlet követi (Helenas Theme) egy amerikai hölgy (Mari) énekével. Őt hallottuk korábban a lemez elején pár pillanatra. Interlude IV (Dawn) az utolsó összekötő rész, melyből a The Mourning After (Carry On) nyílik hosszan egy remek gitártéma alakítgatásával, majd egy kis zúzással, a vége előtt újból a nyitódallammal, és egész kórusos refrénnel. Az albumot záró IIIWays to Epica dobolással kísért lebegő billentyűsjátékkal kezdődik, a zene fokozatosan fejlődik, szép lassan belép a gitár és vezet tovább. Majd váltás és folytatás most már énekhanggal, a refrén minden egyes sorára női énekhang válaszol mesébe illő módon. De ez még kevés, mert az utolsó ismétlésnél még kanyarítanak egyet az egészen és amikor teljes fényében kibontakozik főtéma, akkor elszáll a műértő zenehallgató agya.J
Hivatalos homepage: http://www.kamelot.com/
Blue