Ten: Babylon
sci-fi dráma a dallamos hard rock kedvelőinek
Az előző szám koncertbeszámolója után következzék most újra egy lemezajánló.
Félig-meddig véletlen folytán volt szerencsém a lemez első számához, ami már első hallgatás közben megragadott, pedig csak "fél füllel" hallottam. A zenéből helyenként élesen kiemelkedő gitár, és a zseniálisan eltalált refrén mellett nem lehetett csak úgy elmenni, muszáj volt végighallgatni az albumot. Elsőre igen kellemes összbenyomást keltett bennem, érdemesnek tűnt egy kicsit utánajárni.
1996-ban három brit fiatalember (Gary Hughes – szerző, énekes; Vinny Burns – gitár; Greg Morgan – dob) összeállt Ten néven, és ugyanezen címmel megjelentették első közös lemezüket. Afogadtatás annyira kedvező volt hazájukban, Olaszországban és főként Japánban, hogy még abban az évben The Name of the Rose címmel újabb albumot adtak ki, mellyel további elismeréseket vívtak ki maguknak (Japánban pl.: 96 legfényesebb reménysége; Az év legjobb dala – második címadó daluk; Az év legjobb dalszerzője). 1997-ben további négy megjelenésről írtak alá szerződést. Mint az a siker alapján várható volt, rengeteg koncertet is adtak. Összességében így jelenhettek meg The Robe (1997), Spellbound (1999), Babylon (2000), Far Beyond the World (2001) címmel stúdióalbumaik, Never Say Goodbye (1998) dupla koncertlemezük, valamint két dupla CD-n újrakiadás első három korongjukból és egy extrákat tartalmazó gyűjteményből.
A legénység a Rose óta már 5-6 fő körül mozgott. Ekkor John Halliwell (gitár), valamivel később pedig Steve McKenna (basszusgitár) az állandó tagok közé kerül. A többiek egy-két lemezt értek meg a társasággal. Ha kicsit visszatérünk a Babylonhoz, akkor itt még érdemes megemlíteni a hatodik embert, aki "csak" vendégzenész: Don Airey. Ha ez a név így elsőre nem sokat mond, érdemes egy kicsit szétnézni Rainbow, Gary Moore, Ozzy Osbourne, Brian May, Andrew Lloyd Webber, Whitesnake stb. CD-k borítóin, esetleg a Deep Purple (megújult) weboldalain...
A Ten eddigi életművét, vagy akár csak magát a Babylont hallgatva megbizonyosodhatunk Gary dalszerzői képességének sokszínűségéről. Legyen az vonósokra alapuló instrumentális rész, kelta és/vagy folk elemeket is ötvöző dal; "klasszikus" hard rock, vagy blues-os nóta; esetleg progresszívnek vagy powerközelinek titulálható szerzemény, mindig valami csodásan dallamos, változatos muzsika a végeredmény. Ez a felsorolás is sejteti, mennyire sokféle hatás ötvöződik a Ten zenéjében.
Mint az alcímből kiderül, a Babylon konceptalbum. Atörténet 2999-ben játszódik, főszereplője egy Lex Bader nevű programozó (:)), aki egyféle VR hardware-eket és software-eket gyártó cég tehetséges alkalmazottja. Lex és gyönyörű munkatársnője, Jen Jarrett egymásba szeretnek. Kettőjük kapcsolatát rossz szemmel nézi a cég vezetőjének két léhűtő, egymással versengő fia; féltékenységből megölik Jent. Szerelme agyafúrt bosszút tervel ki és visz véghez, a technika és tudása által adott lehetőségekkel: saját fejlesztésű gyilkos programot (két "bérgyilkosnőt") indít útnak. Miután azok sikeresen célba érnek, létrehozójuknak nyoma vész.
Atörténetet egymásba kapcsolódó váltakozó lendületű és hangulatú dalok mondják el. Az átvezetéseket és a megértést a Meridian névre hallgató városi rádió és egy női hangon megszólaló számítógép "elbeszélése" segíti. Az előbbiből kerülhetünk képbe valamennyire a háttértörténetet illetően a lemez hallgatása közben (teljes egészében a CD borító oldalain olvashatjuk a sztorit).
Anapi időjárásjelentés :) után megszólaló gitár előrevetíti a The Stranger felejthetetlen visszatérő témáját, fél perc, és még elöljáróban a refréneket felvezető csodás riffet is meghallgathatjuk. Két "versszak", majd a már sokat emlegetett refrén teljes pompájában felcsendül: két gitár, basszus, dob, billentyűs, énekhang, kórus... minden. :) Később gitárszóló, időként újra feltűnő billentyűs téma gazdagítja az igen erőteljesre sikerült nyitószámot.
Azonosítás a Cryotech (az emlegetett cég) bejáratánál :), és máris a Barricade-et halljuk: visszafogottabb tempójú, nyugodtabb, nagyon kellemes hardrock-szám, sok-sok finom gitárral. Szinte észrevétlenül a Give In This Time-ban találjuk magunkat. Alendület tovább csökken, de a "recepttől" nem térnek el a srácok. Még lassabban, és kicsit borongós hangulatban folytatja a sort a Love Became the Law. Az erősebb basszus, és csilingelő billentyűs kiváló aláfestés. Agyengéd, hosszú kivezető után újra középtempóba kapcsolnak vissza, ez a The Heat.
Ezután a rádióból értesülünk Jen haláláról. Ennek megfelelően egy szép, hosszú ballada következik, a Silent Rain. Lex visszaemlékezéseivel, zongorával, kórussal, csodás szövegezéssel; érzésekkel teli. Afolytatás a főhős fájdalmának, bosszújának jegyében következik. A Timeless a Ten egyik legkeményebb nótája, zúzós riffekkel, a második felében a Airey "elszállt" szólójával.
A Black Hearted Woman a "tökéletes dallamos rock mintája" (harmondy.com), a bosszúálló "angyalok" formálását kíséri. AThunder In Heaven már a küldetésükről szól. Ez szám már inkább a Ten progresszív művei közé sorolható. Adob és a gitár súlykoló kezdése után beindul a sodró lendületű muzsika, először rohanó billentyűs és gitár párossal, később ezek váltogatott, rövid szólóival.
A Meridian újabb halálesetekről számol be, majd hallhatjuk, amint főhősünk betölt egy harmadik "angyalt" is, amelyet szerelméről mintázott. Hogy ez a saját halálát okozza-e, azt már nem tudjuk meg – nyomtalanul eltűnik. Ez a sztori, a dal pedig: Valentine. A Silent Rainnél is lassabb, fájdalmasabb, lemondóbb és szebb.
Azt hiszem, összefoglalóra nincs szükség...
Blue