Kórházajánló

Kórházban voltam. Nem túl szívderítő dolog, de szerencsére nem volt komoly a gond. Talán épp ezért írok cikket erről, hisz volt időm figyelni dolgokra. A betegségemet nem részletezném, nem orvosi szaklap vagyunk, sokkal inkább a körülményeket.

Kezdjük a betegfelvétellel. Szabolcs utcai kórház, délelőtt, sebészeti ambulancia, alagsor. Talán egy percet vártam az ajtó előtt, mikor egy magas, fehér köpenyes nő megkérdi, mire várok. Mondom, hogy jöttem betegfelvételre. Szerintem szereztem neki egy jó napot, annyira megörült.

–De jó, végre jött egy betegünk! – szinte ujjongott nekem.

Aranyos volt, bár én jobban örültem volna, ha elzavar, mert egészséges vagyok. A papírmunka közben (bürokrácia mindenhol van) feltett egy "ártatlan" kérdést:

–Legközelebbi hozzátartozója?

–Elnézést, nem értem.

–Bár az ön esetében ez nem valószínű, de elhalálozás esetén kit értesítsünk először?

Kezdtem magam kifejezetten rosszul érezni, szerencsére az érkező orvos oldotta bennem a feszültséget; bemutatkozott, kezet fogott, megvizsgált, aztán ő is feltett egy kérdést:

–Mikor evett ma utoljára?

–Hát ma reggelire egy szelet kenyeret...

–Jó, akkor már ne egyen és igyon többet, este fogom műteni.

A lelkivilágomnak kicsit ez hirtelen volt, ráadásul csütörtökön matekszigorlat, amire azért szerettem volna menni, ha már egyszer felkészültem rá (többé-kevésbé). Elhatároztam, minden orvosnak és nővérnek, aki fél percnél hosszabb ideig lesz a környékemen, elsírom, hogy szigorlatozni akarok, és tüntetőleg mindig elöl lesz a matekcuccom.

Ebbéli elhatározásomban akkor inogtam meg először, amikor vért vettek tőlem, mert vagy hat fiolában volt piros folyadék, előtte meg egyben sem (nem szeretem nézni, miközben szurkálnak, ezért csak gondolom, hogy mind tőlem származott). Aztán beleszúrtak egy tűt az alkaromba, ami mindig bennem volt, így ha infúziót kaptam, esetleg injekciót, akkor azok már plug and play működtek, akár párhuzamosan is. Egyedül attól féltem, hogy alvás közben ráfekszem, ám bajomból kifolyóan hanyatt nem tudtam feküdni, így ez a veszély meglehetősen csekély volt.

A délután folyamán találkoztam újra orvossal, ezúttal aneszteziológus volt, és megbeszélte velem, hogy gerincvelői érzéstelenítést fogok kapni, vagy altat. Elvileg választhattam, bár ő egyértelműen az előbbit javasolta. Úgy éreztem, ő jobban ért hozzá, ezért elfogadtam. Ezután alá kellett írnom egy papírt, hogy beleegyezek az érzéstelenítésbe. Megkérdeztem, miért kell ez.

–Mindig felléphetnek szövődmények... – mondta.

Akárcsak digit: Hazárdjelenségek mindig vannak. Nagyon megnyugtatott!

Aztán beszéltem az operáló orvossal, végül már csak a műtőssegédre kellett várnom.

A műtő látványa meglehetősen idegesítő, nagy, üres, steril, hatalmas halogén lámpák, a műtőssegéddel kettesben... Amint éppen leborotválja a szőrt arról a környékről, ahol műteni fognak... Különleges élmény, nem ajánlom kipróbálásra.

Aztán bejön az altatóorvos, és elkezd mindenféle csipogó dolgot rád rakni, amiket eddig csak filmekben láttál. Hirtelen feltűnik, hogy az altatógépen TFT monitor van! Végre valami, ami ismerős, ami közel áll hozzád! Rövid szemlélődés után rájössz, hogy a kijelzett értékek a tieid, bár nem tudod, jók-e, vagy rosszak, de ideges leszel tőlük, és a vérnyomásod máris 170. Ez persze az orvosnak is feltűnik, és be akar adni egy injekciót a kezedbe.

–Egy pillanat, doktor úr, amíg elfordulok, mert nem szeretem látni... – mondod, miközben elfordítod a fejed.

–Jaj, segítség, én sem bírom nézni! Valaki segítsen!!!

Egy pillanatra elszörnyedek, hogy hova kerültem, aztán beúszik a látómezőmbe az aneszteziológus szélesen vigyorgó arca. Ettől a pillanattól kezdve végigszórakoztam a műtétet.

Mivel végig tudatomnál voltam, közben beszélgettem az egyik orvossal az egyetemről és a karról, elkértem a fejemre húzott sapkát (a TFT-kijelzőt nem adták), és figyeltem a jelenlevők beszélgetését. Valahogy megnyugtató volt érezni, hogy nagyon okos és tehetséges emberek vesznek körül. Ha őszinte akarok lenni, jobb volt a műtőben, mint a kórteremben, mert ott legalább nem súlyos betegek között voltam.

Mikor már toltak volna kifele, megkérdeztem az egyik fiatal asszisztensnőt (orvostanhallgatót?), hogy mindig ilyen vidám-e a hangulat. Félreértette, mert úgy gondolta, én komolytalannak éreztem a munkájukat.

–Mi jól dolgozunk, csak a hangulat ilyen vidám. A látszat ellenére jó munkát végzünk!

Én nem ezt vontam kétségbe – azóta sincs semmi bajom – csak valahogy komorabbnak gondoltam a műtő hangulatát.

A műtét utáni éjszaka volt még érdekes, mert az éjszakás nővérek angyali mosoly mellett állandóan rajtam hagyták a vérnyomásmérőt, és nem engedtek forgolódni. Kicsit kényelmetlen volt, de azért örültem, hogy törődnek velem, bár néha túlzásnak éreztem. Például reggel, amikor felkelhettem, háromszor kérdezte meg, hogy nem szédülök-e. Nekik ez a dolguk, és inkább túlzásba vinnék a betegápolást, mintsem valaki hiányát lássa bárminek.

Meg kell dicsérnem a munkájukat a tűszúrásoknál is, mert ott-tartózkodásom alatt sem nekem, sem másnak nem tévesztették el a vénáját. Emlékezetes epizód volt a tizenkét órás éjszakai műszak hozzávetőleg tizenharmadik órájában elejtett: "De én kurva jól szúrok!" mondat. Tényleg. Még akkor is!

Hát valahogy ilyennek kéne lennie az ország minden kórházában a körülményeknek és a hangulatnak. Valódi klinikai tisztaság, jól képzett és határozott személyzet, akik figyelnek a betegek személyes óhajaira, és a lehető legmesszebbmenőkig figyelembe veszik azokat. Összeraktak matekszigorlatra; 3-as lett.

Bár nem akarok visszajárni, de ha választanom kellene, legközelebb is itt gyógyíttatnám magam.

Köszönet mindenkinek!

Kokas Zsolt