Ősszel

Hát itt vagy. Végre megtaláltalak. Tested már hideg, de emléked még itt cirógatja lelkemet. Vagy a lelked lenne? Még itt kísért? Ó nem, még most is irtózva fordulna el tőlem. Talán azt is széttiporná, ami bennem megmaradt belőle.

Kétszeres rabló...

Most mosolyogsz, mi? Igen, kerestem mást. Nem kelt fel úgy a hold, hogy üres lett volna ágyam és nem virradt hajnal forró ölelés nélkül.

Igazad van, nevess csak. Nem volt senki se hozzád fogható. Nem érhetett fel senki és nem érhet fel senki hozzád. Milyen szép a homlokod... Fényes és tiszta. Gyanítom én, csak azért voltál te olyan végzetesen szép, hogy a tőrt még mélyebbre tudjad nyomni belém. Jól esett forgatni bennem?! Érezted, ahogy elemi sejtek szakadnak szét örökre?

Átok! Átkozott legyek, hogy nem téptem le mellemről az inget és nem dőltem mélyebben a pengébe! Milyen jól esett még a bántásod is...

Mikor véletlenül rám emelted ékes mosolyod, ebbé változtam volna, hogy lábaidhoz kushadva a kezedet nyaldossam. Lettem volna majom, hogy hallhassam sugár kacagásod, vagy nyergelt paripád, hogy érezzem kezed érintését szőrös pofámon. És most, Istenem, válnék kukaccá, csak hogy ajkammal érinthesselek odalent.

De ember maradok, érzem, mert fáj. Itt állok a ravatalodnál, ráncos vén kezem a gyászfátylat morzsolgatja, de ajkam mégsem fog érinteni. Milyen könnyű lenne! Milyen mardosva gyönyörű és pokolbéli üdvösség! De te nem adtad magad, s így én nem lopok tőled.

Talán látsz odaátról. Talán egyszer majd rám mosolyogsz.

Kedvesen, bíztatóan.

Akkor tudom majd, hogy követhetlek...

cassio